Szabó-Szöllösi Tünde Irén: Hóvirág

Szabó-Szöllösi Tünde Irén (TTK '06) a 2025. évi "Az én ELTE-s történetem" prózaíró pályázat második helyezettje. Az ELTE Alumni Központ, az ELTE Online és az ELTE Alumni Alapítvány közreműködésével immár hatodszor megvalósuló verseny eredményhirdetésére 2025. december 10-én került sor, az ünnepélyes díjkiosztó pedig 2026 első negyedévében várható. Íme dobogósunk írása!

Szabó-Szöllösi Tünde Irén: Hóvirág

Azt hiszem, a nagymamám kertjében kezdődött. Akkor eshettem menthetetlenül a botanika csapdájába, amikor négyévesen a hóvirágokat figyeltem télvíz idején. Igen, figyelni kellett, mert azok a huncut hóvirágok semmi jelét nem mutatták annak, hogy mi lesz belőlük. Apró kis csíkos fűszálaknak tűntek. Minden nap figyeltem őket, mert Mama szerint ezek nem fűszálak.

Aztán egyik nap csoda történt, és az apró fűszálak bókoló harangocskákká alakultak. Emlékszem, sokáig nézegettem őket, pedig még veszett hideg volt odakint. Egy szál papucsban, pizsamában figyeltem az élet apró ígéretét a fagyban. Akkor még nem tudtam, hogy ez a kép annyira belém ég, hogy később ez vezérel a döntésemben.

Valójában az életem is egy hóvirágra hasonlít. Vagy inkább a miből lesz a cserebogárra. Az iskolában közepes eredménnyel tanultam, rajzolni viszont jól tudtam. Ennek ellenére rájöttem, hogy a művészeti pálya nem nekem való. Ehhez egy hideg zuhanyként érő kudarc is kellett. 

Tizennyolc évesen leérettségiztem, mindenki azt hitte, hogy grafikus leszek. A családom azonban nehéz anyagi körülmények között élt Romániában, így apukám rögtön közölte velem: „Kislányom, inkább menj el dolgozni, nincs pénzem fizetni az egyetemet, ha ne adj’ isten ezt vetted a fejedbe.”

Ó, dehogynem! Pontosan ezt vettem a fejembe, mert azoknak a huncut hóvirágoknak még ki kellett nyílniuk bennem! Legalábbis ezt éreztem. De a családom még a rezsit sem tudta kifizetni, az öcsém is kiskorú volt még. Igazat kellett adnom apának, dolgoznom kell. Hamarosan egy üvegvázafestő műhelyben helyezkedtem el, és másfél évig dolgoztam ott, olyan irreális álmokat dédelgetve, hogy egyszer csak azért is felvételizni fogok. Azért munka mellett egy művészeti alapozó szakiskolában készültem a kolozsvári művészeti egyetemre, mert önző módon nem fogadtam el, hogy innentől csak a munka lesz az életem. A felvételin azonban csúfosan megbuktam. Utolsónak lenni a kiesettek névsorában felért egy természeti katasztrófával. Ez volt a hideg zuhany és egyben életem legmélyebb pontja is. Apa „megmondtam, kislányom” arckifejezése lebegett előttem, és lassan rádöbbentem, hogy nem ez az én utam. Csak még nem tudtam, mi.

Már a felvételi ideje alatt is a Kolozsvár környéki erdőket jártam, és csodáltam a növényeket. Eszembe jutottak a nagymama hóvirágai, hogy milyen jóleső érzéssel figyeltem őket gyerekként. Abban az erdőben már más növények is elkezdtek érdekelni. Különösek voltak, lilák, kékek, szépek. Elvarázsoltak. Csak a nevüket nem tudtam, ami egyre jobban bosszantott. Mindent tudni akartam róluk.

Attól kezdve a szabadidőmben növényeket kerestem, és mindegyiknek meg akartam tudni a nevét. Ám akkoriban nem lehetett jó botanikai könyvekhez jutni. Igazság szerint azt sem tudtam, hol lehet ilyeneket találni. Antikváriumokban is keresgéltem, de ott sem lapult egy sem a polcokon. Megfordult a fejemben, hogy akár az egyetem biológia szakiránya felé is fordulhatnék, ha ennyire érdekelnek a növények, de hamar elhessegettem a gondolatot. Úgy véltem, az nem nekem való, hiszen mindig is gyenge voltam matekból és fizikából. Igen, a biológia és a kémia jól ment a középiskolában, de úgy véltem, a természettudomány, így a botanika is, a nagyon okos „kockáknak” való, nem nekem. Apa biztosan fejcsóválva fogadná, ha a művészeti kudarc után épp a biológia felé fordulok. Hobbinak viszont kiváló lesz, amennyiben egyszer lesznek hozzá könyveim.

Később elkerültem Budapestre. Senki se kérdezze, hogyan – az egy külön regény lenne. Mindenféle munkát elvállaltam, csak hogy végre valamilyen egyetemre mehessek. Először persze a művészeti főiskolát – mert akkor még főiskola volt – választottam célpontnak. Gondoltam, ha Kolozsvár nem sikerült, talán itt majd igen. Az igazság azonban az, hogy odáig már el sem jutottam, hogy ez kiderüljön. Budapesten még nehezebb volt az élet, mint Romániában, és nem engedhettem meg magamnak a felkészítő rajzórákat.

Elkezdtem takarítani járni családokhoz. Először lépcsőházat mostam, majd egy irodába kerültem takarítónak. Onnantól egymásnak ajánlottak az emberek, és rájöttem, hogy ez a munka épp annyi szabadságot ad, ami mellett elkezdhetem a kemény felkészülést a felvételire. Mert igenis felvételizni akartam, noha egyre kevésbé éreztem magam elég okosnak hozzá. Pedig újra eszembe jutott a botanika. Megszállottan kerestem a növényeket a Balaton melletti erdőkben, a Budapest környéki hegyekben, még a fővárosban is.

Négy év telt el, mire lassan kiépítettem az utat, hogy egyáltalán felvételizhessek. Ehhez az is kellett, hogy elhiggyem: képes vagyok tanulni. Ez idő alatt sikerült megszereznem a Mi virít itt? című könyvet, amiben már jelentős mennyiségű gyakran előforduló növény szerepelt. Igaz, csak a magyar nevüket jegyeztem meg, a latint meg sem mertem próbálni. Próbaképpen a szúrós csodabogyóét próbáltam, de egy teljes napig ismételgettem magamban: Ruscus aculeatus, Ruscus aculeatus… És hol van még Magyarország többi növényfaja? Az a 2300 darab. És a ritkábbak? Újabb könyvekre vágytam…

Mindenesetre a gyakori fajokat már egész könnyen felismertem. Azt is tudtam, mi mire való. Imádtam a magyar nevüket: szöszös ökörfarkkóró, terjőke kígyószisz, héjakút mácsonya…

Egyik alkalommal elhaladtam az ELTE Természettudományi Karának ajtaja előtt, és nagyot dobbant a szívem. Hirtelen ellepett valami különös sóvárgás. De jó lenne ide járni! Az ELTE-ről már Romániában is hallottam: Magyarország legjobb egyeteme, sok híres ember itt tanult. De hát mit akarok én itt az én szerény matektudásommal? Sok év kihagyás után? A növényeknek is csak a magyar nevét tudom.

Aztán valami kattant bennem. Akkor is megpróbálom. Az ELTE-ért érdemes lesz küzdeni. Végleg eldöntöttem, hogy ide fog vezetni az utam, és a hobbim lesz a munkám, botanikával akarok foglalkozni! Nagy szerencsémre az érettségi utáni hat év kihagyás már épp elég volt ahhoz, hogy ne vegyék figyelembe az amúgy sem rózsás eredményeimet. Még mindig nem tudtam kifizetni a felkészítő kurzusokat, így inkább vettem egy csomó tankönyvet. Minden nap tanultam, még takarítás közben is. Felvettem a saját hangom, ahogy a tananyagot mondom fel, hogy munka közben is hallgathassam. Úgy tanultam, mint egy megszállott, miközben a saját kishitűségemmel is meg kellett küzdenem. 

Jött a következő csapás: kiderült, hogy a külföldieknek irdatlan tandíjat kell fizetniük, és hiába próbáltam hivatalosan bejelentett munkát találni a magyar állampolgárság megszerzéséhez, papír nélkül sehová nem vettek fel. Papírt pedig csak oktatási intézményben adnak.

Maradt a takarítás és az álmom. Mégis ott csilingeltek bennem a hóvirágok: meg kell próbálnod a felvételit. Legfeljebb nem vesznek fel, de akkor is meg kell próbálnod.

Minden alkalommal megsimogattam a szobanövényeket takarítás közben. Mindent akarok rólatok tudni, az sem baj, ha latinul, és az sem, ha matek kell hozzátok.

Döntöttem. Végleg. Bejelöltem a biológus szakot, és óvatosságból a biológia-környezettant is, mert oda csak biológia kellett. Istenem, hogy mennyire kalapált a szívem. Most fog eldőlni, kinyílnak-e bennem azok a huncut hóvirágok. 

Emlékszem, annyira izgultam, mikor elmentem megnézni a pontszámaimat, hogy fájtak a lábaim, és amikor hazaértem, fel kellett polcolnom őket. De boldogan mosolyogtam magamban: felvettek! Igaz, nem biológus szakra, hanem biológia-környezettanra, mert a kémiám néhány ponttal kevesebb lett. De meglett. Ugrálva tértem haza. A hóvirág bimbója megjelent a fűszál csúcsán.

Az első óra meteorológia volt, és én átszellemülten hallgattam Bartholy Judit tanárnő előadását. Ahogy ott ültem, életem első egyetemi óráján, éreztem, hogy megnőttem magam előtt, és láttam, ahogy apa elismerően mosolyog. Arra gondoltam, hogy ha nem is tudom a takarításokból kifizetni a tandíjat, akkor már ezért az óráért, a tanárnő minden szaváért, ezért az érzésért, hogy egyetemista vagyok, megérte. Aznap a felhőtípusok teljesen megigéztek. És akkor, az az egy óra, benne a cirrusok és kumulusok megnyitották előttem az ég kapuit. Végig akarom csinálni. Valahonnan szerzek pénzt a tandíjra. Talán nem véletlenül volt éppen a meteorológia az első óra.

Az első évben keményen helyt kellett állnom. Még nem tanultunk növényekről, mert az a második év tananyaga volt, de addig ki kellett tartanom. Be kellett osztanom az időmet a takarításokkal, miközben alapozó tárgyakat kellett teljesítenem. A legemlékezetesebb az anatómia volt. A középiskolában nem szerettem, de itt megkedveltem. Általa megtanultam tanulni. Sosem felejtem el Zboray professzor úr javaslatát: rajzolni, rajzolni, rajzolni! Itt is kamatoztathattam a rajztudásomat, igaz, más kontextusban. 

Az erőfeszítés meghozta gyümölcsét. Túl voltam az első évemen, 4,2-es átlaggal. Aztán második évben végre jött a növényrendszertani gyakorlat, és Csontos Péter, valamint László Ildikó bevezetett minket a növények varázslatos világába. Ó, hogy milyen boldogsággal töltött el! Az ismerős kis növényeket már tudományos alapossággal kellett megtanulnom, latinostul mindenestül.

Ahhoz képest, hogy korábban milyen lassan ment egy latin név megtanulása, később egyre könnyebb lett az egyetemen. Itt belejön az ember. Már elég volt egyszer hallani: Taraxacum officinale, Chelidonium majus, Festuca wagneri… Immár tudom a hóvirág latin nevét is: Galanthus nivalis. Na meg azt is, hogy a nemzetségbe huszonegy faj tartozik.

Végül elvégeztem a biológus szakot: egy év után átkértem magam környezettanról biológus szakra, átvettek a jó tanulmányi eredményem miatt.

A tandíjat is össze tudtam szedni. Nehezen, de sikerült. Az utolsó két évben részt vettem a nagyszabású élőhelytérképezésben, ami mind szakmai, mind anyagi szempontból nagy segítséget nyújtott.

Most pedig az ELTE Füvészkertben dolgozom, a védett fajok szaporítása mellett (a doktori témám is a védett Festuca wagneri, azaz a rákosi csenkesz) a hóvirágokat is figyelem, hogyan változik az állományuk az éghajlatváltozás hatására.

Ugyanazt keresem bennük, mint gyerekként a nagymama kertjében: az élet apró, csendes ígéretét a globális felmelegedés közepette.

Az én ELTE-s történetem" 2025. évi prózaíró pályázat kiírása  

Korábbi pályázatok díjazott írásai