Szabó Alexandra: Otthon lenni a Bárczin – egy roma nő útja az önismerettől a hivatásig

Szabó Alexandra (BGGyK '21, jelenleg doktorandusz hallgató a PPK-n) a 2025. évi "Az én ELTE-s történetem" prózaíró pályázat egyik különdíjasa. Az ELTE Alumni Központ, az ELTE Online és az ELTE Alumni Alapítvány közreműködésével immár hatodszor megvalósuló verseny eredményhirdetésére 2025. december 10-én került sor, az ünnepélyes díjkiosztó pedig 2026 első negyedévében várható. A különdíjjal jutalmazott írás alább olvasható.

Szabó Alexandra: Otthon lenni a Bárczin – egy roma nő útja az önismerettől a hivatásig

Amikor először beléptem az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar folyosóira, szívemben egyszerre volt jelen a vágy és a félelem. Vágy, mert tudtam, hogy itt tanulhatom meg azt a hivatást, amelyről gyermekkorom óta álmodtam. Félelem, mert roma nőként, munka mellett vállalva az egyetemi éveket, szorongtam, ugyan vajon elég leszek-e, elfogadnak-e, megtalálom-e a helyemet a közösségben? Azt hittem, hogy az egyetem csupán szigorú tanulást, vizsgákat és teljesítménykényszert jelent majd. Hamar rájöttem, hogy a Bárczi ennél sokkal több, egy olyan támogató, befogadó világ, ahol nemcsak tudást kap az ember, hanem önmagát is megtanulja szeretettel elfogadni.  

Roma nőként nem volt egyszerű az utam. Gyakran éreztem, hogy a társadalom előítéletei miatt kétszer annyit kell bizonyítanom. Munka mellett, fáradtan ültem be az órákra, sokszor attól tartva, hogy a teljesítményem elmarad a többiekétől. Ám a Bárczin nem a kirekesztettség, hanem a befogadás élménye várt. Oktatóim sosem azt nézték, honnan jövök, milyen nehézségekkel érkeztem, hanem azt, hogy mire vagyok képes, mit hozok ki magamból. Ezt a hitet sugározták ránk, hallgatókra, a szemléletet, hogy mindenki értékes, mindenki hordoz valamit, amit más nem. Ez a szemlélet számomra gyógyító volt.

Az alap- és a mesterképzést is itt végeztem el, mindkét tanulmányi szakaszban új és új rétegei bontakoztak ki ennek a közegnek. Az alapozó kurzusoknál megtapasztaltam a szakmai szigorúságot, azt, hogy a tudásnak komoly rendszere van, és hogy a precizitás nem teher, hanem tisztelet a gyermek és a család iránt, akikkel dolgozunk. A mesterképzés évei alatt már sokkal inkább az önismeret, a reflexió és a mélyebb szakmai dialógusok váltak meghatározóvá. Itt értettem meg, hogy a gyógypedagógia nemcsak szakma, hanem kapcsolat: másokhoz és önmagunkhoz is.

Az oktatás és a gyakorlati munka során olyan emberekkel találkoztam, akik képesek voltak valóban ráhangolódni a gyerekekre, jöjjenek bárhonnan, bármilyen háttérrel. Sosem leereszkedtek vagy megítéltek, hanem teljes figyelemmel, elfogadással és türelemmel fordultak feléjük. Ez a hozzáállás nekem is példát és hitet adott. Létezik olyan szeglete a világnak ahol még az a hozzállás, amely szerint nem a hiányokat kell látni, hanem a lehetőségeket, nem a címkét, hanem az embert.

Ma pedig a doktori iskolában a szociális képességek fejlesztését kutatom, éppen azt, amit magam is átéltem. Hiszem, hogy a szociális képességek kulcsfontosságúak az integrációban, különösen a hátrányos helyzetű, köztük roma tanulók esetében. Saját utam is bizonyíték arra, hogy támogató közegben a szorongás oldódik, az ember kibontakozik, és képessé válik meghaladni a saját félelmeit. Az én egyetemi éveim nem a szorongás történetei lettek, hanem azé a folyamaté, ahogy a félelmeket feloldotta a tanárok embersége, és helyükbe önbizalom és hit lépett.

Sokszor gondolok vissza egy-egy órára, amikor a tanár szavai túlmutattak a tananyagon. Amikor azt mondta: „A gyerek akkor nyílik meg neked, ha érzi, hogy szereted.” Vagy amikor azt hangsúlyozta: „A szakmai tudás nem ér semmit, ha nem vagy jelen emberként is.” Ezek a mondatok, gesztusok és példák formálták azt a szakembert és nőt, aki lettem. Azt tanultam meg, hogy az igazi tudás nemcsak könyvekben van, hanem abban a képességben, hogy elfogadjuk önmagunkat és másokat is teljes emberségükkel együtt.

A Bárczi számomra nemcsak egyetem volt, hanem közösség, amelyben megélhettem, hogy roma nőként is egyenrangú tagja vagyok az értelmiségi világnak. Hogy a szorongást felválthatja a bátorság, a bizonytalanságot az önbizalom, az előítéleteket az elfogadás. És mindezt azért, mert az oktatók és hallgatók között olyan légkör uralkodik, amelyből árad a tisztelet, az emberség és a hit a másikban.

Amikor ma már a doktori tanulmányaimat kezdtem el az ELTE Neveléstudományi Doktori Iskolában, újra ugyanazt az izgatott, reményteljes érzést éltem át, mint amikor először beléptem a Bárczira. Az első órán Platón „barlanghasonlatáról” néztünk egy rövid videót, amelyben a küldetéstudat jelent meg központi gondolatként. Számomra ez több volt, mint egy tananyag. Inkább egy jelzés, megerősítés, hogy jó úton járok. Úgy éreztem, a doktori képzés első pillanataiban visszaköszön az, amit a Bárczi évei alatt megtanultam: a tudás önmagában kevés, a valódi cél az, hogy szolgáljuk vele az embereket, akiknek szükségük van ránk. Ez a felismerés újra összekötött mindazzal, amit az Alma Mater adott: hivatást, önbizalmat, és a hitet abban, hogy minden emberben ott rejlik a kibontakozás lehetősége.

Minden lépésemben ott van a Bárczi öröksége, az emberség, az alázat és a hit önmagamban. Itt tanultam meg, hogy a tudás legnagyobb értelme az emberségben rejlik, és hogy minden ember története méltó a figyelemre.
Tudom, hogy bárhová sodor az élet, az ott tanult értékek mindig hazakísérnek.
A Bárczi számomra nemcsak egy intézmény, hanem az otthon, ahol emberré és a hivatásommá válhattam, ahol megtapasztalhattam, hogy az ember legnagyobb ereje a másik emberhez forduló szeretet és a megértése iránti vágy.

"Az én ELTE-s történetem" 2025. évi prózaíró pályázat kiírása  

Korábbi pályázatok díjazott írásai