Tóth László Levente (BTK-s hallgató) a 2025. évi "Az én ELTE-s történetem" prózaíró pályázat egyik különdíjasa. Az ELTE Alumni Központ, az ELTE Online és az ELTE Alumni Alapítvány közreműködésével immár hatodszor megvalósuló verseny eredményhirdetésére 2025. december 10-én került sor, az ünnepélyes díjkiosztó pedig 2026 első negyedévében várható. A különdíjjal jutalmazott írás alább olvasható.
Kari Puku (Tóth László Levente): Sappi
Az idős férfi becsúsztatta fekete keretes szemüvegét a tokba, amit megszokott mozdulattal a válltáskájába süllyesztett. Betolta a már üres fiókot. Felállt az asztaltól és a bejárathoz ment. Pár lépés még, és vége, tudta. Nem néz vissza, határozta el. Bezárta a helyiség ajtaját, ahonnét az épület kijáratáig botorkált. A kijárat melletti kutricában csüggedtnek látszó, maga elé bámulva ücsörgő portásnak átadta a kulcsot, azután a szokásos fordulattal elköszönt és máris belesüppedt a nagyvárosi forgatagba. Mint egy kényelmes fotel – érzékelte maga körül a nyüzsgést. Mostantól ebben is több része lesz. A tömegből azért kicsit visszapillantott még. Kicsit összeszűkült a szemhéja, mint azoké az embereké, akik nem látnak jól vagy a szemükbe süt a Nap. Legalább az épület meglegyen majd a fejében. A falak, ahová annyi éven át bejárt. A könyvtártól nem tudott elbúcsúzni. Az nem ment volna ilyen könnyen, ezért a könyvtártól való búcsút inkább nem is erőltette.
Ameddig csak vissza tudott emlékezni, a könyvtár az élete része volt. Amikor hosszú évekkel ezelőtt idekerült, azt rebesgették róla, fiatal korában hajózott. Kalandor vére volt, ami már akkor sem hagyta nyugodni. Volt matróz mindenféle hajón, hosszú járatú teherhajókon, de utasszállítókon is, sőt, még kikötőben is. A nagyobb hajóknak a kikötőben manőverezni segítő kishajón, amit úgy hív az amerikai és az angol, hogy pilot boat vagy tugboat. Az európai folyókon valamiért csak boxerhajónak nevezik, pedig a boxer sportoló boxolót vagy egy közepes méretű kutyafajtát jelent. Az öreg könyvtáros soha nem beszélt erről. Róla viszont azt beszélték, hogy hamar megtalálja azt a kiadványt, amiről valaki azt gondolja, hogy szüksége van rá. És tudott gyorsan írni is, mert később volt még újságíró, lapszerkesztő is, sőt: külföldi tudósító. Később saját kiadót alapított és lapot adott ki. Nem is egyet – de ez már nem fontos. Otthagyta régen a sajtót. Meghúzta magát a könyvtárban – amit elfogadott vagy legalább tudomásul vett jóformán mindenki. Közép-Európában ez már csak így szokás.
Fiatal korában Sappi – mert így hívták az öreg könyvtárost – nem tudta még, hogy mi a szokás Közép-Európában. Persze Sappinak is voltak álmai egy szép, új világról. Odáig azonban már el sem jutott, hogy ez az új világ egészen pontosan milyen is lenne, mert az álmai egyre ritkábbak lettek. Egy idő után pedig eltűntek. És valahol legbelül tudta, a csontjaiban érezte, hogy azok az álmok, amik eltűntek, nem jönnek többé vissza. Soha többé. Ahogy mások naivitása eltűnt, eltűnt az övé is. Sappinak már nem a sajtó, hanem a könyvtár volt az élete. A tudással együtt, és mindennel, amit ez egyáltalán jelenthet, ha egyáltalán jelenthet valamit még. A könyvtár pedig, ahol dolgozott, érdekes módon éppen abban az intézetben volt, ahol a könyvtárosokat egyetemi keretek között képezték. Ennek következtében némi szakzsargonnal voltaképp szakkönyvtárként tartották számon, valójában a könyvtárosok könyvtára volt. Az intézetet pedig – amely egy egyetem részeként működött – újabban már hivatalosan is Könyvtár- és Információtudományi Intézetnek nevezték, egyébként teljes joggal. Változnak az idők – vallotta mindig is Sappi, az öreg könyvtáros, aki most nyugdíjba ment. És igaza volt, mert az idők mindig változnak, mondhatni folyamatosan. Igen, többes számban – gondolta erről Sappi –, mert hiszen mindenkinek saját ideje van, ahogy saját békéje is. Ebből pedig minden kétséget kizáróan – azaz, ha több saját időben is, de azért mindenki számára egyértelműen – következik a többes szám.
Sappit nyugdíjba vonulása előtt főnöke arra kérte, ha tudja, várja meg még az aktuális tanév végét és csak utána mondjanak búcsút egymásnak. Megvárta. A tanévnek azonban vége lett – ahogyan Sappi itt töltött ideje is lejárt. Amint a nyár elsuhant, máris elkezdődött az őszi szemeszter, egy újabb tanév. Sappi számára viszont valami más kezdődött el. Amikor a megérdemelt pihenés bekopogtatott az ablakán, először nem tudta, mit csináljon. Kinyissa az ablakot és elhúzza a függönyt vagy maradjon behúzva a függöny még egy ideig? Dönteni neki kellett volna, de nem tudott. Hallott arról, hogy egykori könyvtárosi munkaköre betöltetlen maradt, helyére nem találtak, valójában nem is kerestek utódot. Megesik az ilyesmi, de azért mégiscsak fura, ha egy könyvtárosokat képző intézményben történik ez. Ennek paradox üzenetével azonban – legalábbis nem tudott ennek az ellenkezőjéről – senki nem foglalkozott rajta kívül. Az idők változnak… Sappit valamiért mégis bántotta ez a dolog. Pedig tudta jól, hogy a patinás egyetemen akad még könyvtár. Hét épületben több mint harminc, köztük például a sokra becsült, messze földig legrégebbi is. Nem illik megfeledkezni arról a jól felszerelt, nyelvi könyvtárról sem persze, amelybe olyan nyelvű könyveket is összezsúfoltak, amilyen nyelveken talán már senki se értett, pláne nem beszélt. Oda is illett azért beiratkozni, pláne egy könyvtáros hallgatónak különösképpen, mondhatni helyénvaló volt és ajánlott is. Mindenképp. Ide tartozik, hogy ugyanabban az épületben, ahol a könyvtárosok könyvtárát is kialakították egykor, működött még egy másik, általánosabb könyvtár. Talán ez a közelség volt az oka annak, hogy valakinek egyenesen kézenfekvőnek tűnt a döntés: a működő könyvtár könyvtárosai segítsenek a könyvtáros nélkül maradt könyvtár dolgaiban is, mintegy raktárként használva a könyvtárosok könyvtárát.
Az új tanévben egy ideig mindez – ahogyan minden más – még ment is valahogy. Aztán hamarosan kezdett feltűnni, hogy a könyvtártudományi könyvtárat nem használják már annyian, mint „a régi időkben”. És mintha feltűnően elkezdett volna kopni a könyvtáros hallgatók lelkesedése is. Egyeseké már annyira látványosan, hogy az már-már egy járvány tüneteihez – amihez a ragály is hozzátartozik – kezdett hasonlítani a kis közösségükben. A második szemeszterben pedig egyenesen szemet szút, hogy egyetlen olyan könyvtár szakos diák akadt csak, aki bele szeretett volna lapozni egy szakkönyvtári kiadványba. Kisebb megdöbbenést keltett, hogy ez a hallgató is mintha kámforrá vált volna addigra, mire a könyvtáros a kikért kiadvánnyal előkerült. Helyesebben kisebb bolyongás után visszatalált az üres folyosóra. Pedig nem történt más, minthogy a diák, amíg a könyvtárosra várt, leült az egyik sarokban és rögtön elaludt. Éjszaka ugyanis sokáig ébren volt és elfáradt. Határidőre meg kellett ugyanis írnia valami véleményfélét arról, hogy egy szerző egyik írása valójában mit is jelent. Legalábbis az ő számára.
A könyvtárosok egyébként – és lélekben már a könyvtáros hallgatók is könyvtárosok – a közvélekedéssel ellentétben nem valamiféle lusta emberek. Igaz például rájuk – és az is igaz, hogy ezzel az elvont fogalommal rajtuk kívül sokan nem nagyon tudnak mit kezdeni –, miszerint közülük jó néhányan elfojthatatlan buzgalommal tekintik szívügyüknek a közjót. Ezért azt önként, örömmel szolgálják is – ha van hol. A könyvtár szakos diákok pedig – legalábbis Sappi idejében – még be tudtak kuckózni valamelyik asztalhoz, akár egy lyukasórában, mondjuk egy előadás és egy szeminárium között – vagy éppen helyett. Néha jó tud lenni ez is, így valójában nincs mit csodálkozni azon, hogy a szakkönyvtár használatának hiánya a könyvtár szakos diákok – minden esetben egyes szám harmadik személyű – tanulmányi eredményén erősen meglátszott. Az intézet oktatói között voltak ugyan, akik szükségszerűen megkérdőjelezték, hogy valaminek a hiánya – akár egy könyvtár fizikai-földrajzi vonatkozásban értendő meglátogatásáé is – okozhat-e egyáltalán bármilyen hatást, ha valaki egyébként sem tanul. Ezt a felvetést azonban nem igazolta fenti hatás tömeges jellege, ráadásul az ilyen kijelentések bizonyos esetekben a kialakult helyzeten érdemben semmit nem változtatnak. A félévi vizsgák még lefutottak valahogy, de már fogadni sem lett volna érdemes rá, hogy ha nem lesz gyökeres változás, ez az időszak kétségkívül nem a legdicsőségesebbek közé lesz sorolandó az intézet, a kar, sőt az egyetem történetében.
Ekkor az intézet dolgozói közül valakinek – egy könyvtáros lehetett, mert csak könyvtáros professzorok, tanárok, docensek, adjunktusok és tanársegédek tanítottak ott – eszébe jutott, hogy fel kellene hívni Sappit. A beszélgetés rövid volt. Minek annyi fakszni? – gondolta Sappi, amikor másnap reggel ismét kinyitotta rég nem látott, szeretett könyvtára ajtaját. Azért észrevette, hogy az ajtó mellett, a falon lévő táblára a könyvtár neve mellé odaírták azt is: MI – AI Gépterem. Miközben elfordította a kulcsot, annyit mormogott még magában: „Változnak az idők… és változnak a szabályok is…” Aztán amíg az asztaláig ért, elmélázott azon, hogy miként az „idők”, úgy a „szabályok” esetében is mennyire lehet indokolt a mindenkori, azaz örök többes szám. Gondolhatott volna persze arra is, hogy az álmoknak is lehet többes számban vége, még akkor is, ha a többes szám örök. Amikor a régi asztalához ért, Sappi leült, mert szédült egy kicsit és még mindig az egyes és többes szám járt a fejében. Pedig megpróbált minél előbb a végére érni ennek a gondolatnak, mert valójában már elkezdte zavarni. Mert nem több ez sem annál, mintha a részt az egésszel, a pillanatot a végtelennel, a teret meg az idővel vetnénk össze. Egy és ugyanaz, egyik benne van a másikban, fordítva is. Látta még, ahogy egy kifordított pillanat időzik részben és egészben, térben és időben, most és már a könyvtár íróasztala fölött.
"Az én ELTE-s történetem" 2025. évi prózaíró pályázat kiírása
Comments0
Please log in to see or add a comment
Suggested Articles