Illés Klára (BTK '77) a 2025. évi "Az én ELTE-s történetem" prózaíró pályázat egyik különdíjasa. Az ELTE Alumni Központ, az ELTE Online és az ELTE Alumni Alapítvány közreműködésével immár hatodszor megvalósuló verseny eredményhirdetésére 2025. december 10-én került sor, az ünnepélyes díjkiosztó pedig 2026 első negyedévében várható. A különdíjjal jutalmazott írás alább olvasható.
Illés Klára: Mit köszönhetek az ELTE-nek?
1972 nyarán táviratot kaptam a szüleimtől a szülőfalumban, Csatkán, ahol az érettségi és a felvételi után nagymamáméknak segítettem. A távirat így szólt: felvettek az egyetemre. Annyira boldog voltam, hogy bementem a templomba és titokban egy húszforintost dugtam a Szent Antal-szobor lábához.
Magyar–népművelés szakra jelentkeztem a bölcsészkar nappali tagozatára. Lehetetlen vállalkozásnak tűnt oda bekerülni közgazdasági érettségivel, amilyen nekem volt. Édesanyám akkor már majdnem tíz éve a pesterzsébeti Csili Művelődési Ház takarítónőjeként dolgozott, sokat jártam oda, innen adódott a népművelés szak, egyébként pedig jó magyaros voltam. Bohus Magda, a magyartanárom segített felkészülni, külön foglalkozásokat tartott nekem nyelvészetből. Negyedik osztályban már alig volt nyelvtanóránk, irodalom is kevés, de azt önerőből pótolni tudtam. Öt évtizeddel később hozzám került Bohus Magda hagyatéka. Azt feldolgozva megtaláltam korabeli naptárbejegyzését: pontosan a tizennyolcadik születésnapomon, 1972. július 4-én a Kálvin téri aluljáró presszójában találkozott egykori évfolyamtársával, Maróti Andorral – aki a népművelési tanszéki csoportot létrehozta és vezette –, hogy szóljon az érdekemben. Lehet, hogy valójában nem az isteni gondviselésnek, hanem az ateista Bohus Magdának köszönhettem a felvételemet? Növelte esélyeimet, hogy munkásszülők gyerekeként a rendszernek pártfogolnia kellett egyetemre kerülésemet, de azért a hálapénzt Szent Antal is megérdemelte!
Az egyetem kezdetekor nem volt bennem semmiféle szorongás, csak boldog várakozás. A legnagyobb akadály, a felvételi megugrása után azt éreztem, hogy a többi feladat teljesítése csak szorgalom kérdése lesz. A hidegzuhany népművelés szakon, Király Jenő tanár úrtól érkezett, aki az egyik legelső tömegkommunikáció szemináriumra egy olyan Lukács György-tanulmányt adott fel leckeként, amelyből harmadszori elolvasásra sem értettem egy szót sem. Szerencsére kiderült, hogy az elitgimnáziumokból érkező csoporttársaim is így voltak vele. Lehetséges, hogy Király Jenő csak próbára akart tenni bennünket, mert amikor jeleztük, hogy a szöveg megértése meghaladta képességeinket, azonnal váltott és nem az elvont elméletek irányában haladtunk tovább. Az egyik legkedvesebb, legszórakoztatóbb tanárunk volt.
Ambícióimra, tudásvágyamra jellemző, hogy az első félévi régi magyar irodalom szemináriumon Apáczai Csere János Magyar encyclopaedia című művének feldolgozását választottam, jóllehet halvány fogalmam sem volt nemhogy Apáczairól, de jóformán az enciklopédia szó jelentéséről sem. Szerencsére Tarnóc Márton szemináriumvezető tanárunk derekas terjedelmű irodalomjegyzéket adott, így azon átrágva magamat, meg tudtam írni a dolgozatot, amit aztán az egyetem megkezdése előtti keresményemből vásárolt, Erika névre hallgató táskaírógéppel gépeltem le két példányban. Egyet, köszönetem jeléül, Bohus Magda tanárnőnek vittem el, akinek a már említett hagyatékában évtizedek múlva megtaláltam. Ma is vállalható.
Képtelenség lenne végigmenni azon a sokféle kurzuson, előadáson, szemináriumra írott dolgozaton, a csoporttársak írásaira készült oppozíción, szóbeli és írásbeli vizsgán, amelyeket öt év alatt abszolválnunk kellett. Volt könnyebb, volt nehezebb akadály. Előfordult, nálam legalábbis, hogy a vizsgára készülést nyelvtörténetből és nyelvtudományból az apró betűkkel elkészített puska megírása jelentette. Sok időt vett igénybe a kötelező és ajánlott irodalom elolvasása és a témákhoz kapcsolódó tanulmányok jegyzetelése. A másod- és negyedéves szigorlatnál és az államvizsgához közeledve olyan mennyiségű volt a feladat, hogy kénytelenek voltunk felosztani a tételeket egymás között.
Kezdetben közel húsz fős volt a csoport a magyar–népművelés szakon, néhányan később harmadik szakra is jártak: esztétikára, művészettörténetre, néprajzra. Volt két idegennyelv–népművelés szakos társunk: Módos Magdi az angol, Kovács Kati a francia tanszéken tanult. Magdi előbb angoltanár, majd kiváló fordító lett, többek között Heller Ágnes angolul megjelent könyveinek és Bordwell A film története című nagyszabású munkájának a fordítójaként jeleskedett, a kedves Kovács Kati pedig a magyar filmek külföldi forgalmazásáról gondoskodó Filmunió francia referenseként dolgozott.
Ötödév végén, 1977 júniusában – a jogi karhoz képest, ahol nővérem egy évvel korábban szép ceremónia keretében fehér kesztyűben vehette át a diplomáját egyenest a dékán kezéből –, cseppet sem ünnepélyes keretek között én is megkaptam a diplomámat. Nem emlékszem pontosan a körülményekre, csak arra, hogy volt valamilyen évzáró az Egyetemi Színpad félhomályban lévő nézőterén, ahol több száz egyetemista tiszteletlen zajongás közepette hallgatta, vagyis inkább nem hallgatta a színpadról szónoklókat – aztán vége lett, mehettünk utunkra.
Hálás voltam az öt évért, pedig akkor még nem is fogtam fel teljes mélységében, mennyire szerencsés vagyok. Nemcsak azért, mert a legjobbaktól tanulhattam, hanem azért is, mert a folyamatosan megírandó szemináriumi dolgozatok és a két szak félévente sorra kerülő, összesen majd egy tucat vizsgájának teljesítése egy életre megtanított arra, hogyan kell felkészülni a feladatokra, sőt arra is, hogyan kell megfelelően tálalni a tudást. Mire végeztem, igazi bölcsész lett belőlem: kellő íráskészséggel, korszerű tudással és jó kommunikációs képességekkel felvértezve állhattam munkába. A lelkesedés sem hiányzott. Az első munkahelyemen, a Déryné Színházban a rendezőasszisztensi munka és az egyik utazótársulat vezetése nem is látszott akkora kihívásnak, mint amilyennek később bizonyult. De ez egy másik történet.
Dibusz Éva volt egyetemi éveimben a legjobb barátnőm, ő bemondó lett a Magyar Rádióban. A szintén felvidéki Laboda Anna a révkomáromi magyar művelődési ház igazgatónője lett, külön kis tanulócsoportunk negyedik tagja, Márványi György pedig Márványi Péter néven sikeres rádiós. A többiek is nagyszerű pályát futottak be: Kelen Károly újságíróként, felesége, Sasvári Márta magyartanárként, majd a II. Rákóczi Ferenc Gimnázium igazgatójaként. Andrási Gábor az Óbudai Pincegaléria kurátora, majd tekintélyes művészettörténész lett, Fuchs Lívia egyetemi oktató és neves tánckritikus, Regős János huszonöt éven át a Szkéné Színház igazgatója, majd a Nemhivatásos Színházak Egyesületének elnöke, Somogyi Magda évtizedeken át a Nyelvtudományi Intézet kutatója és az ELTE oktatója volt. Gopcsa Ági megvalósította az álmát régészként, Szamara Eleni a Magyar Rádió görög adásai után az ifjúsági adások kiváló műsorvezetője volt, Juhász János a csongrádi múzeum néprajzosa, majd múzeumi területen dolgozó közhivatalnok. Peterdi Vera a Néprajzi Múzeumba került, Pozsonyi Jutka kiváló magyartanár lett Miskolcon, Szabó Zsuzsa népművelőként dolgozott, Kun Aranka magyartanárként, majd szociális munkásként – és így tovább. A végére hagytam a legkedvesebbet és legfájdalmasabbat, Bacsó Bélát, a filozófust, aki harmadik szakként az esztétikát is elvégezte. Béla az angol szakos Módos Magdit még az egyetem alatt vette el feleségül, hamar megszületett kislányuk, Borcsi. Néhány évvel az egyetem befejezése után alakult ki közöttünk szoros barátság. A Margit-híd két oldalán laktunk akkoriban, ők Pesten, a Vígszínházzal szemben, én férjemmel, Janisch Attilával – aki akkor kezdte el tanulmányait a Színművészeti Főiskolán filmrendező szakos hallgatóként, Fábri Zoltán osztályában – Budán, a Török utcában. Két villamosmegálló volt közöttünk. Mivel Bacsó Bori még óvodás volt, mi jártunk át hozzájuk, néha hetente többször is. Bélának nem volt állása, a Charta ’77 aláírása miatt kitették a Színházi Intézetből. Magdi angoltanárként dolgozott, én népművelő voltam a Ferencvárosban, Attila tele volt filmes élményekkel és tervekkel. Béla cselédszobából kialakított dolgozószobájában alig fértünk el, rajtam kívül mindhárman dohányoztak, vágni lehetett a füstöt, de nem egyszer éjfél utánig beszélgettünk, vitatkoztunk, közben jókat nevettünk. Amikor néhány év múlva megszületett Vera lányunk, ritkultak a találkozásaink, elköltöztünk, mindenkinek egyre több lett a dolga, Béla végre állásba került az egyetemen, de így is évtizedeken át rendszeresen találkoztunk, vigyáztunk a barátságunkra. Több mint ötven év tapasztalata alapján ki merem jelenteni, hogy Bacsó Béla halálával Magyarország egyik legkiválóbb emberét veszítette el. Nem rendelkezem kellő felkészültséggel, hogy tudósi teljesítményét és az egyetemen végzett munkáját megítéljem, megtették és megteszik ezt mindazok, akik részesülhettek abban a szerencsében, hogy a közelében lehettek. Én csak arról az évtizedeken át közelről látott, egészen kivételes emberi tisztességről és helytállásról adhatok számot, ami Bacsó Bélát az utolsó leheletéig jellemezte. Áldassék az emléke!
Mielőtt ezt a kis írást befejezem, nem tehetem meg, hogy legalább a felsorolás szintjén ne említsem meg – a már említetteken kívül – legkedvesebb tanáraimat: Csepeli Györgyöt, aki szociálpszichológiát tanított, Németh Lajos művészettörténészt, aki halk hangon tartotta az előadásait, de olyan pontossággal és olyan összefüggésekre rávilágítva, hogy nem győztünk jegyzetelni. Heleszta Sándor izgalmas szociológiai kutatásokról számolt be, Andorka Rudolf megtanította a statisztikai összefüggések elemzésének módját. Steiger Kornél filozófiát, Gazda István tudománytörténetet, Gecse Gusztáv vallástörténetet, Pléh Csaba pszichológiai alapismereteket oktatott. Emlékezetesek Berrár Jolán és Benczédy József nyelvészek órái, a Kulin Ferenc és Koczkás Sándor vezette irodalomtörténeti szemináriumok, Németh G. Béla József Attila költészetét elemző előadásai. Végül köszönettel tartozom R. Kocsis Rózsának, aki felhívta a figyelmemet Füst Milán drámáira és vállalta szakdolgozatom témavezetését.
Elérkeztem a pályázatban megadott terjedelmi határhoz. Szerencsére egyetemi tanulmányaim során megtanultam úgy beosztani a mondanivalómat, hogy legfontosabb üzenetemet még átadhassam:
Mindent köszönök, kedves alma materem,
hálás vagyok, hogy az ELTE egyetemi polgára lehettem!
"Az én ELTE-s történetem" 2025. évi prózaíró pályázat kiírása
Comments0
Please log in to see or add a comment
Suggested Articles