Vissza a hírekhez
Következő cikk Korábbi cikk

Az én ELTE-s történetem: Szekeres Mónika - Még mindig forog

Az én ELTE-s történetem

-

2020.04.24

2019 októberében indította el prózaíró pályázatát az ELTE Alumni Központ és az ELTE Online az ELTE Alumni Alapítvány közreműködésével. Az eredményhirdetésre február 27-én, az ELTE Online 15. születésnapján került sor. Cikkünkben Szekeres P. Mónika díjazott írását olvashatja:

Szekeres P. Mónika: Még mindig forog

Szombatonként látogatta meg a kisfiút. Villamossal a Moszkva térig, onnan fogaskerekűvel, aztán egy kis séta lefelé. Így ért el az intézet utcájáig. Itt tudta, melyik kerítés mögött áll lesben a beteg lelkű kuvasz, hogy őrjöngő ugatásával frászt hozza a gyanútlan arra járókra. Tudta, melyik házban nem lakik senki, és azt is, mióta. Éppen arra járt, amikor a rendőrautó és a fekete furgon ott parkolt a kapu előtt. Két izzadó férfi hozta ki a lezárt bádogkoporsót, az egyik mérgében káromkodott, mert olyan szűk volt a bejárati ajtó mögötti előszoba, hogy sehogyan sem bírtak kifordulni, az amúgy sem éppen kézre eső hosszúkás ládát élére kellett állítaniuk. A fiatalabbik, a jóképű szentségelt. De nem volt bántó, inkább olyan volt, mintha ha a néni érdekében pörölt volna felsőbb hatalmakkal: ha már azok így döntöttek, hát mielőbb rendeződjön el minden, és a néni kerüljön oda, ahova most kerülnie kell. Az egyre rekedtebb kuvasz felségterülete és a néhány házzal lejjebbi elhanyagolt kert után már csak pár lépés volt az intézet bejárata. Még a nyáron ismerte meg itt a kétéves Józsikát, akit Villőnek szólított. Csak utóbb tudta meg, hogy ez lánynév. Ám ez egy cseppet sem zavarta. S annak, hogy a név egyik jelentése tündér – ezt szintén csak utóbb olvasta -, különleges jelentőséget tulajdonított. Nyári gyakorlatát töltötte az otthonban, (ma sem érti teljesen, miért) ez is kellett még az ápolói képesítéshez. Hamar jóba lettek a kisfiúval, mindig falazott neki, amikor az nem ette meg a főzeléket. Szolidaritást érzett a gyerekekkel. Ő is utált minden zavaros, sűrű levet a felismerhetetlenségig kifakult zöldségdarabokkal. S ha Józsika kérte, akár kétszázszor is pörgött vele a karjában, aztán hanyattfeküdtek a fűben és nézték, ahogy még mindig forognak felettük a lombok és a felhők.

Szeptembertől, akkor már egyetemistaként, járt fel újra ide, szombatonként, látogatóba. Nem is csodálkozott, amikor szóltak neki, ne jöjjön többet. Tudta, sokan nem nézik jó szemmel ezeket a kommunistaszombatokat, ahogyan a gondozónők nevezték a háta mögött e találkozásokat. Végül az igazgatónő szánta meg miután végignézte, ahogy levette a látogatóknak kötelező fehérköpenyt és az utcai cipőjét takaró fóliát, behívta a szobájába. Elmondta, a kisfiút örökbe adják, örökbefogadó szülei fogják hétvégenként, és majd, „ha jól sikerült a barátkozás” naponta látogatni, mielőtt hazaviszik. Végleg.

Következő szombaton újra felfogaskerekűzött a hegyre. Ott, ahol egy darabon a furcsa, páratlan sín párhuzamosan fut az úttesttel, észrevett egy fekete furgont lefelé gurulni, oldalán a felirattal. Az a nyári nap óta nem látott ilyet, (igaz, előtte sem). Ez egy kicsit nyugtalanította. De amikor az utcában, az akkorra már szinte némává rekedt kuvasz az őket elválasztó kerítésre vetette magát, és ő továbbsétált az elhagyott kert mellett, amelyben a fel nem söpört falevelek már összekeveredtek a környékbeliek bedobált szemetével, újra biztonságban érezte megát.

Otthon senkinek sem árulta el, hogy nem mehet többet az intézetbe. Így mindenki természetesnek vette, hogy szombaton reggel elindult. Meg akarta lesni a leendő szülőpárt. Nem merte. Véletlenül mégis meglátta őket a hatalmas kertben. A férfi pörgött Józsika/Villővel a karján, aztán hanyattfeküdtek a fűben, és nézték, ahogy még mindig forognak felettük a lombok, felhők…

EPILÓGUS:

Évekkel később mesélte el ezt a történetet a Tanár Úrnak. Utolsó vizsgázónak maradt. Mint mindig. Egy kicsit még üldögéltek a kollokvium termében. Mint mindig. A Tanár Úr ennyit fűzött a történethez: „Magának ott a helye.” Igaza volt. Mint mindig. Ott vagyok. A helyemen vagyok. Köszönöm, Tanár Úr. Jövőre lesz tíz esztendeje, hogy Angelusz Róbert nincs velünk.

79 megtekintés Látogatók

1 kedvel

Megjegyzések0

Nincs jogosultsága a megtekintéshez, illetve megjegyzés írásához.Kérjük, jelentkezzen be.

Javasolt cikkek

Az én ELTE-s történetem

Az én ELTE-s történetem: Hegymegi Flóra - Ecce Homo

egy tag profilképe

Alumni Központ

23 április

1

Az én ELTE-s történetem

Az én ELTE-s történetem: Tárik Meszár - Az egyetem fogságában

egy tag profilképe

Alumni Központ

22 április

Párok az ELTE-n interjú

Párok az ELTE-n - interjú Ortutay Csabával

egy tag profilképe

Alumni Központ

05 június