Szabó Tünde: A jóság és az igazságosság művészete

Szabó Tünde (ÁJK '08) a 2025. évi "Az én ELTE-s történetem" prózaíró pályázat harmadik helyezettje. Az ELTE Alumni Központ, az ELTE Online és az ELTE Alumni Alapítvány közreműködésével immár hatodszor megvalósuló verseny eredményhirdetésére 2025. december 10-én került sor, az ünnepélyes díjkiosztó pedig 2026 első negyedévében várható. Íme dobogósunk írása!

Szabó Tünde: A jóság és az igazságosság művészete

Az én ELTE-s történetem négy generációval ezelőtt kezdődött. Dédapámmal kezdve az ország első jogi karára jártak a nagy, legfeljebb fényképről látott felmenők, akiket én már nem ismertem, csak annyit mondtak róluk, hogy olyan nemzedékhez tartoztak, amilyen ma már nincs. Azaz kiválóak, gentlemanek, nagy tudásúak, és más lenne az életünk, ha még élnének. Ezzel az örökséggel indult az egész.

De ez nem édes örökség volt. A jogászság kényszerű folytatásával el kellett szakadnom az addig rajongásig szeretett történelmi és irodalmi tanulmányoktól, és erre nem volt vigasz az, hogy a felmenők lábnyomain járhatok. De hát az ember tud alkalmazkodni, és végül is kiválóan teljesítve végeztem. 

Abban az öt évben jó pár fogalom és rendszerszemlélet belém ivódott, de hogy mi az, amit mindebből felemlegetnék? Azt hiszem ez: a jog a jóság és az igazságosság művészete. És ha ezt nézzük, akkor magammal vittem valamit.

És mégis nem egészen úgy élek, ahogyan a nagyok, akik mind büntetőbírák voltak. Ahogyan elképzelem őket, talárban és méltóságteljesen, tökéletes fegyelemmel és szigorúan, amilyennek lenni kell. Én pedig… ezeket a sorokat most épp Damaszkuszban írom, egy kolostori cellában, izzadtan és fáradtan, amíg még van áram. Mint misszionárius. De ez nem is olyan szörnyű. 

Hogy hogy is alakulhatott így? Félig jogász, félig misszióban töltött élet? Nehéz lenne kibogozni, és talán pont ezért is jutott eszembe éppen most leírni a történetemet. Mint mindenki, aki nem követheti a saját vágyait, csapongani kezdtem a logikus alternatívák között. Olyasmiket tettem, amiket egy szép reményű fiatalnak kell. Dolgoztam, újabb diplomát szereztem, nyelveket tanultam és külföldi tanfolyamokat végeztem. 

Most megmosolygom magam, de igaz és éppen az én saját ELTE-s történetemhez tartozik, hogy végül is itt, a Konfuciusz Intézetben tanultam meg kínaiul. A Bölcsészkarhoz is kötöttek családi szálak, hiszen annak idején a turkológiai tanszéket a dédnagybátyám vezette, de hát ki emlékezne ma már Lajos bácsira? Én sem ismertem, csak történetekből, és arról, hogy gyermekként a megörökölt sakk-készletében rejtettem el a tejfogaimat. Pedig nagyon szép ember volt a fényképeken és milyen jó lett volna, ha még él…

Én akkor éppen iraki Kurdisztánból értem haza, és jogászkodni nem akarva, magammal mit kezdeni nem tudva mentem el az első kínai órára. Azt nem mindenki tudja, hogy aki kínaiul tanul, annak adnak egy kínai nevet. Hát így lettem én ott, a Bölcsészkar F épületében 法丽 (azaz Fǎlì), ami annyit tesz, jog és gyönyörű. Így hát - mint egy fátum - a jogról elnevezve tanultam tovább, mentem aztán később Konfuciusz-ösztöndíjasként Kínába is képviselni az egyetemet. Mint mindig, szorgalmasan, kíváncsian, de nyughatatlanul.

És bár a kínai tanulmányokkal párhuzamosan megkezdődött egy újabb karrier, és közgazdászként dolgozva talán hasznos dolgokat is tettem, azt hiszem, azt a bizonyos művészetet, a jóságét és az igazságosságét, nem gyakoroltam. Bár azt sokan nem gyakorolják a jogászok közül.

És végül is a misszióba kikerülve, a szegénységet látva, a kimerültségben, kellemetlenségeknek kitéve, ott igazán látható volt ez a művészet. A jólétben nehezebb megtanulni, mert a jólétben csak az az igazságtalanság fáj, amit ellenünk követnek el, és a jóság divatjamúlt vagy szimbolikus fogalom, amit ki szoktak nevetni.

Hát igen, elérkeztünk oda, hogy engem is kinevetnek. Nem szokás ugyanis misszionáriusnak lenni. Főleg nem negyedik generációs jogásznak, közgazdásznak, projektvezetőnek, vagy bárminek, amilyen pozíciót betölt az ember. Nem szokás a szép ruhás konferenciák után egy közel-keleti árvaházban feltűnni, vagy egy hegyi plébániakertet gyomlálni. De talán a felnőtté válás része az is, hogy nevetségessé válni is meg kell tanulni. 

Azt hiszem, én az igazságosság és a jóság művészetének keresését örököltem az egyetemtől, de hogy akár magammal, akár másokkal jól gyakorlom-e, az még a jövő kérdése. Minden esetre szép dolog felfedezni ezt a kettőt bármilyen hivatásban.

Valahogy így hangzik az én ELTE-s történetem, és hogy hogyan fog folytatódni, azt majd eldönti az, aki nemzedékek óta figyeli és láthatatlanul alakítja az utakat, és aki majd a végén meg is ítéli, igazságosan és jóságosan.

Az én ELTE-s történetem" 2025. évi prózaíró pályázat kiírása  

Korábbi pályázatok díjazott írásai