Elhunyt Ritoók Zsigmond (1929-2026)

2026. március 13-án, életének 97. évében elhunyt Ritoók Zsigmond ókortudós és klasszika-filológus, az ELTE BTK Latin Tanszék professor emeritusa, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Az egyetem közössége Bolonyai Gábor nekrológjával búcsúzik.

Ritoók Zsigmond személyében a magyar ókortudomány nagy nemzedékének utolsó tagja távozott közülünk. Azé a generációé, amelyik a nyolcosztályos humanista gimnáziumok hagyományai szerint a lehető legkorábban kezdte ismerkedését a klasszikus nyelvekkel. A Lónyay Gimnáziumban, ahová járt, mindez nemcsak rendkívül alapos nyelvi képzést jelentett, hanem ennél jóval többet: a humanista értékrend elsajátítását, annak a meggyőződésnek a belsővé tételét, hogy a görög-római kultúra alkotásai – az előző évszázadokhoz hasonlóan továbbra is – szebbé, jobbá, értelmesebbé tehetik az emberi életet. Aki személyesen találkozott Ritoók Zsigmonddal, és hallotta beszélni, annak épp az lehetett az egyik első benyomása, mennyire áthatotta egész lényét a kultúra tisztelete, a kulturáltság. Még ahogy szavait megválasztotta, gondolatait megfogalmazta, abból is előtűnt a klasszikus műveltség és általában a szellemi értékek tisztelete.

Egyetemi évei alatt (1948-1953) különösen két tanár volt rá nagy hatással. Aki a legmélyebben megragadta, az Szabó Árpád személye volt, az ő legendás Homérosz- és tragédia-szemináriumai, ahol a német újhumanizmus, valamint Karl Reinhardt szellemében közelített újszerűen a szövegekhez, az emberi létezés alapkérdéseinek paradigmaszerű megfogalmazásait látva bennük. Zsigmond később viccelődve úgy emlegette ezeket az órákat, Platón híres mágnes-hasonlatát alkalmazva, hogy őt Szabó Árpád közvetítésével vonzotta magához mágnesként Homérosz, és később is az ő átszellemültségén keresztül áradt hozzá az eposzok varázsa. A másik különösen szeretett tanára Moravcsik Gyula volt, aki egyfelől a tudományos igényesség, a kutatói módszeresség és alaposság tekintetében lett örök példakép számára, másfelől emberi-tanári hozzáállása miatt. Tőle tanulta meg (ahogy ezt szintén többször emlegette), hogy a tanárnak mindig a hallgató személyét és érdekeit kell elsődlegesnek tekintenie, őt kell segítenie minden lehetséges eszközzel. Ritoók Zsigmond tanítványai, akár középiskolás diákként, akár egyetemi hallgatóként, mind átélhették ezt a személyes odafigyelést és érdeklődést. Előadásain nem professzorként szólalt meg a távolból a maga tudományos világába merülve, hanem megszólítani kívánta hallgatóit, és megosztani velük az általa érdekesnek vagy szépnek talált műveket. Tanszékvezetőként, amikor 1986 és 1993 között a Latin Tanszék élén állt, az elsőéves hallgatók számára mindig szakított időt arra, hogy egy fél órás beszélgetés keretében megismerhesse elképzeléseiket, érdeklődési területüket. Ezt nem annyira kötelességtudatból tette (bár az is nagyon jellemző volt rá, hogy amit kötelességének érzett, azt minden körülmények között megtette), mint őszinte kíváncsiságból, mert ezekre a beszélgetésekre később is pontosan emlékezett.

Az egyetem elvégzése után Moravcsik Gyula kezdeményezésére kapott tanársegédi állást a Görög Tanszéken. Szabályosan induló oktatói pályája 1958-ban megtört. Ritoók Zsigmond (Szepessy Tiborral együtt) egy kegyelmi kérvényt írt meg az 56-os forradalmi tevékenységéért halálra ítélt Brusznyay Árpád megmentésére, emiatt egy középiskolába helyezték át egyetemi állásából. Hat évtizeddel később, amikor egyszer rákérdeztünk az eset körülményeire, azt válaszolta, hogy a döntési helyzet teljesen tisztán és egyértelműen állt előtte. Az első pillanattól fogva, ahogy Brusznyay Árpád felesége megkérte a kérvény megírására, tudta, hogy semmi esély sincs az ítélet megváltoztatására, tudta, hogy a megírásáért ki fogják tenni az egyetemről, és tudta azt is, hogy a kérvényt mégis meg kell írnia. A Máté-evangélium egy részlete jutott eszébe („Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket.“), és bár a mondatnak nem minden szava illett a helyzetre (jegyezte meg filológusként), a lényeget: az üldözöttek melletti feltétlen kiállás parancsát egyértelműen kijelölte számára a belső hang.

Ritoók Zsigmond a Martos Flóra Gimnáziumban lett latintanár. A büntetésnek szánt áthelyezést azonban ő jutalomként élte meg, és az itt eltöltött 12 évet (1958 és 1970 között) élete egyik legboldogabb időszakának nevezte. A tanítás számára épp olyan örömöt jelentett a gimnáziumban, mint előtte és utána az egyetemen. Szerette, amit tanított, szerette, akiket tanított, és szerette megosztani tudását és tapasztalatait. A diákok életkori és képzettségbeli különbségei nem számítottak. Ha valaki összehasonlítja a különféle célközönségnek írt műveit, például az 1989-ben megjelent gimnáziumi tankönyv ókori irodalmi fejezetét, a művelt nagyközönségnek szánt Görög művelődéstörténet egyes szakaszait bármelyik szakcikkével, nem fog tapasztalni lényeges stilisztikai különbséget közöttük. Ritoók Zsigmondnak különleges képessége volt ahhoz, hogy bármely összetett kérdésben megragadja a lényeget és gondolatait a lehető legegyszerűbb módon, bárki számára érthető formában megfogalmazza. Ez a fajta lényegre törő sallangmentesség írásait és előadásait egyaránt jellemezte. És bármely kérdésben szólalt is meg, észrevételeivel mindig tudott valami fontosat és elgondolkodtatót mondani, ami új megvilágításba helyezi a dolgokat és amiből tanulni lehet.

Az akadémiai életbe formálisan 1970-ben tért vissza (a kutatást természetesen a gimnáziumi évek alatt sem hagyta abba), előbb az MTA Ókortudományi Kutatócsoportjához került, 1986-tól pedig az ELTE Latin Tanszékének lett a vezetője, egészen nyugdíjazásáig. Kutatásaiban a hagyományos filológiai módszereket ötvözte az ókortudomány azon irányzataival, amelyek új szempontokat és megközelítésmódokat alkalmaztak. Az újra, ami gazdagítani képes a bevált régit, állandóan nyitott volt. Pályája derekán a szóbeliség sajátos világát felfedező kutatásokhoz kapcsolódott, és a homéroszi énekmondók alkotó módszereit vizsgálta. Később sokféle irányzat eredményeit hasznosította tanulmányaiban, például a strukturalista, az előadás-központú értelmezés egy-egy elemét véve át, vagy Bahtyin karneváli kultúra-felfogását alkalmazva a görög ókomédiára, de volt, hogy a hálózatkutatás elemzéseiből merített ötletet a homéroszi állandó jelzők rejtett összefüggéseinek feltárására. Írásaiban azonban sosem a módszer játszotta a főszerepet, hanem maguk a művek. Tanulmányainak többsége egy-egy konkrét esztétikai élményből nőtt ki. Amit szépnek vagy érdekesnek talált egy alkotásban, ami mélyen megragadta, azt próbálta megfogalmazni és olvasóinak átadni, hogy őket is megragadja a mű – ehhez vette segítségül különféle irányzatok fogalomkészleteit.

Egészen páratlan szellemi képességei voltak. Emlékezőtehetségére egyszerűen nincsenek szavak. Nem csak azt a több száznyi vagy ezernyi memoritert tudta felidézni még 96 évesen is, amit hajdan a Lónyayban vagy az istentiszteleteken tanult meg, hanem bármely műből, amit különösen szeretett és többször elolvasott, hajszál pontosan rögzültek fejében sorok, szakaszok. Olyannyira benne élt a szövegekben, hogy élete fontos pillanatait is egy-egy önkéntelenül felötlő idézet jegyében élte át, vagy ennek tükrében gondolt vissza rájuk, olykor tréfásan megállapítva, hogy az átélt helyzet az idézet új értelmére derített fény. De pontosan emlékezett arra is, amit mások tettek vagy mondtak. Nem egyszer fordult elő, hogy évtizedekkel korábban elhangzott előadásokra, sőt az előadás utáni hozzászólásokra is hivatkozott. Ennek a rendkívüli memóriának azonban nem csak különleges értelmi adottságai álltak a hátterében. Azért is emlékezett olyan sok mindenre, mert őszintén érdekelték mások gondolatai. Nem dolgoztak benne előítéletek, mindenkire odafigyelt és tanulni akart tőle.

Hatalmas tárgyi tudását azonban sosem csillogtatta öncélúan. Széles olvasottsága (a klasszika filológia, sőt az ókortudomány szinte valamennyi részterületére rálátása volt) arra tette képessé, hogy olyan összefüggéseket vegyen észre, amit csak ezzel a tudással lehet látni. Szellemi frissességét szinte az utolsó pillanatig megőrizte.

Igazi úriember volt, természetétől fogva az. Belülről áradt a szelídség, a tapintat, az empátia, a mások iránti jóindulat, a segíteni akarás. Került mindenféle konfrontációt, nem vitte keresztül akaratát másokkal szemben, inkább félreállt, azzal pedig, akiről úgy érezte igazságtalanság érte, szolidaritást vállalt, és a maga módján támogatta. Ő volt az, akit minden „oldal” elfogadott, tisztelt és szeretett – bölcsessége és hitelessége miatt is. Aki ismerte őt, hálát érez, hogy ismerhette egészen kivételes személyiségét, még akkor is, ha a fájdalom, amit elvesztése okoz, egyelőre erősebb.

Forrás: elte.hu

Fotó: mta.hu / Szigeti Tamás