Molnár-Szabó Emma (BGGyK) nyerte a 2025. évi "Az én ELTE-s történetem" prózaíró pályázatot. Az ELTE Alumni Központ, az ELTE Online és az ELTE Alumni Alapítvány közreműködésével immár hatodszor megvalósuló verseny eredményhirdetésére 2025. december 10-én került sor, az ünnepélyes díjkiosztó pedig 2026 első negyedévében várható. Íme a díjnyertes írás:
Molnár-Szabó Emma: Látóvezetés
Huszonkét évesen gondolok rá először, hogy milyen lenne megvakulni.
Állok az Ecseri út gigantikus kereszteződése közepén, szememen egy unikornisos szemtakaró. Egyetemi gyakorlat, látássérültek pedagógiája szakirány. Egy szaktársam felkarjába kapaszkodom, miközben a puha, babakék és halvány rózsaszín szemtakaró állandóan le akar esni a fejemről. Ez történik, ha nem érünk át időben a túloldalra, és meg kell torpannunk a zebra középen lévő járdaszigeten.
Dermesztő érzés. A világ kivár körülöttem, csak a csípős, hideg szél fújja felém a benzinszagot. Beterít a por, az autószag, és ez jobban ledöbbent, mint maga a sötétség.
Azt gondolom, hogy most mi következünk, végre zöldre vált a lámpa, és én kiszabadulok a bezárt helyzetemből, ám nem így történik. Hangos dudálás, majd kerekek csikorgása, ahogy ismét megindul a forgalom. Összezavarodom. Nem most álltak meg? Volt egyáltalán hangjelzés a lámpánál? Jobbról vagy balról kanyarodnak majd a kocsik? Még jobban szorítom a barátom karját, az egész világ egyetlen hangorkánná áll össze, az aszfalt remeg alattam, ahogy mögöttem pár centire elhúz egy teherautó. Indulnék, szaladnék, de hova, amikor nincs kapaszkodóm, nincs semmi, csak a mellettem álló lány szövetkabátjának érdes súrlódása a tenyerem alatt.
Kopog a Braille írógép, az ujjam csúszik az izzadságtól. Állandóan összekeverem a nagybetű jelét (kettő pont jobb oldalt) és a „K” betűt (kettő pont bal oldalt). Nem lesz ez így jó, karó lesz a vizsga, ha ezt tovább folytatom. Erőltetem a szememet, hogy lássam a fehér lapon az apró, kidudorodó pontokat, amelyek a Braille karaktereket jelölik. Szorgalmasan, időre írom a példamondatokat: amikor az élet becsuk egy ajtót… nyisd ki újra. Így működnek az ajtók. A folyosóról behallatszik a szaktársaim izgatott lármája, ahogy azt találgatják, vajon milyen márkájú Braille-írógépet fognak kapni. Én már tudom, hogy Perkins, ahogy azt is, hogy ezt a legnehezebb kezelni.
De nincs mese. Meg kell tanulnunk az összeset használni.
Végül kihúzom az írógépből az elkészült szövegemet, és a vizsgáztató tanárnő elé helyezem a papírlapot. Gyorsabban, mint az álom, végighúzza rajta az ujjait, és már kérdezi is, hogy szerintem mit jelent az amilor az éket becsul... A folyosón elhallgat a zsivaj, a torkom összeszorul. A tanárnőből pár pillanat múlva kirobban a nevetés, és én megkönnyebbülten kacagok vele. Egyébként átmentem a vizsgán.
Hunyorgok, döntöm jobbra, majd balra a fejemet, de sehogy sem sikerül. Már majdnem kiesek a padból, amikor feladom és leveszem a csőlátást szimuláló szemüveget a fejemről. A tanterem fénye elvakít, párat pislognom kell, mire végre el tudom olvasni, hogy mi van a ppt-re írva, így gyorsan kiegészíthetem a jegyzeteimet. Amikor reggel a tanárnő indítványozta, hogy a mai órára vegyük fel a szemüvegeket, amelyek különböző szembetegségeket szimulálnak, még jó ötletnek tűnt a dolog, de tizenöt perc elteltével az idegrendszerem kezdte nehezen tolerálni a több mint húsz fokos látótérkiesést.
Nehéz. Pokolian nehéz lehet látás nélkül élni, főleg ha egyszer megadatott valakinek az öröm, hogy nézze a napsugarak táncoló játékát egy tavaszi napon, vagy hogy lássa a szülei arcának változását, ahogy az idő emlékbarázdákat vés rá.
Ugyanakkor a tanulmányaim során megtanultam, hogy a vakság egyáltalán nem csak feketeségből áll.
Azon az ominózus szemüveges órán hallottam először az agyi eredetű látássérülésről és az írás-olvasás tanítás módszertani elemeiről vak gyermekek esetében. Azért tanultunk ezekről, mert egy vak személy ugyanannyira képes bármire, mint látó társai. És nekünk – leendő szakembereknek – ezzel tisztában kell lennünk, hogy a legtökéletesebb oktatást nyújtsuk nekik.
Ha pedig elsősegélyt szeretnének tanulni, akkor abban kell rendelkezésükre állnunk. Tapasztalataim alapján hihetetlen gyorsasággal tanulják meg a mellkaskompresszió technikáját, a különféle kötözéseket, közben elviccelődünk azon, hogy szép, szép ez az elsősegély, de ők maximum akkor találnának meg egy bajbajutott fekvő embert az utcán, ha átesnek rajta a fehér botjukkal. De otthon mindez a tudás valójában életet menthet, úgyhogy mindenki nagyon élvezi a tanulást.
A zebrás eset óta van egy templom az emlékezetemben, amelyet még sosem láttam, de emlékszem a bejárat előtti kő repedéses felületére a talpam alatt, a faajtó súlyára, ahogy nekifeszültem. Még most is szinte hallom a turisták visszhangját az öblös csarnokban, tapintom a padsorok szélén futó csigamintákat, érzem az ülőke hideg keménységét a fenekem alatt. Szagolom a templomillatot, amelyről eddig nem is tudtam, hogy létezik. A templom az egyetem közelében épült, bármikor besétálhatnék oda.
De nem fogok.
Nem fogok, mert akkor elveszíteném ezt a különleges élményt. Nem fogok, mert akkor a látás kiszorítaná a többi érzékszervből származó hihetetlen részletgazdagságot. Nem fogok, mert akkor sosem emlékeznék rá, hogy milyen volt huszonkét évesen vaknak lenni.
Én azért képzem magam, azért állok a zebrán egy unikornissal a fejemen, hogy egyre közelebb jussak ezeknek a fantasztikus embereknek a világához, akik nap mint nap megmutatják nekem, hogy milyen sokszínű és teljes lehet a világ látás nélkül is.
Most már tudom, hogy néha nem is nekik van szükségük arra, hogy átkísérjék őket a zebrán, hanem nekünk.
Az én ELTE-s történetem" 2025. évi prózaíró pályázat kiírása
Megjegyzések0
Nincs jogosultsága a megtekintéshez, illetve megjegyzés írásához.Kérjük, jelentkezzen be.
Javasolt cikkek