Sorozatunk keretében neves ELTE-s diplomások válaszolnak az ELTE Alumni Központ kérdéseire, majd adják tovább a stafétát egy következő jeles alumnusnak. A stafétát ezúttal Kende Anna (BTK '98) pszichológus, egyetemi tanár, az MTA doktora, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar Pszichológiai Intézet igazgatója, a Szociálpszichológiai Tanszék vezetője kapta.
Mi okozza jelenlegi munkájának legnagyobb sikerélményét? Mik a legfőbb frusztrációi?
Oktatói és kutatói pályám során konkrét sikerélmények is értek: hazai és nemzetközi pályázatok elnyerése, tudományos fokozatok megszerzése vagy különféle díjak és elismerések. Ezek mindig felemelő és fontos pillanatok, számomra mégis kevésbé jelentősek, mint azok a lassan kirajzolódó sikerek, amelyek arról szólnak, hogy sikerült valamilyen változást előmozdítani az oktatásban, a kutatásban vagy egy szervezet működésében. Különösen büszke vagyok azokra a helyzetekre, amikor egy változtatás hosszú egyeztetések után, akár komoly ellenállás ellenére is megvalósul. Még ha az eredmény nem is tökéletes, számomra hatalmas jelentősége van annak, amikor egy ilyen folyamat végén képesek vagyunk változtatni a bevett gyakorlatokon azért, hogy valami jobb születhessen.
Nagyon nagy sikernek élem meg azt is, amikor korábbi vagy jelenlegi PhD hallgatóim érnek el sikereket itthon és külföldön. Ez nyilván teljes mértékben a saját érdemük, de mégis jó érzés, hogy némi szerepem volt abban, hogy ők ilyen sikeres pályára léptek.
A tudományos munka rendkívül nagy frusztrációtűrést követel az embertől. Az empirikus kutatás természetéből adódóan újra és újra szembesülünk frusztráló helyzetekkel. A hipotézisek ellenőrzésére épülő kutatás logikájából következik, hogy feltevéseinket az eredmények gyakran nem támasztják alá, a nulleredmények értelmezése pedig komoly kihívást jelent. Ilyenkor ugyanis nehéz eldönteni, hogy az adott jelenséget érdemes-e tovább vizsgálni jobb módszerekkel, vagy magát a hipotézist kell elvetni.
A frusztráció másik forrása a tudományos élet működéséből adódik: a pályázásban és a publikálásban egy-egy sikerre általában sokkal több kudarc jut.
Mi volt a legjobb tanács, amit valaha kapott?
A legjobb tanácsot nem tanács formájában kaptam. Egy holland kollégám egyszer arról panaszkodott, hogy a tudományos életben túl nagy jelentősége van a személyes kapcsolatoknak. Valóban komoly előnyt jelent, ha valaki ügyes a hálózatépítésben, jó szakmai kapcsolatokat alakít ki, és emiatt széles körben ismertté válik a neve. Mindez természetesen csak akkor ér valamit, ha színvonalas kutatómunka és erős publikációs teljesítmény társul hozzá, ugyanakkor ahhoz, hogy valakit meghívjanak egy kutatásba vagy egy tudományos eseményre, az is fontos, hogy az illető neve egyáltalán eszébe jusson másoknak. Ez pedig sokszor személyes ismeretségeken múlik, nem pusztán a képességeken. Végül éppen ez a kritika vált a legjobb tanáccsá, amit kaphattam.
Mi az, amit a nagyközönségnek feltétlenül tudnia kellene az Ön szakmájáról?
Ahogy a neve is sugallja, a szociálpszichológia a pszichológia olyan területe, amelyben hangsúlyos szerepet kap a társadalmi közeg. Emiatt számos félreértés övezi ezt a tudományterületet: sokan például azt várják tőle, hogy a magyar társadalom lelkiállapotáról, szokásairól vagy tulajdonságairól mondjon valamit. A szociálpszichológia valójában az egyéni pszichológiai folyamatokat vizsgálja. Arra keresi a választ, hogy az egyének mentális működése és viselkedése miként alakítja a társas és társadalmi folyamatokat, illetve hogyan hatnak más emberek vagy maga a társadalmi környezet az egyénre.
További fontos ismérve a szakterületnek a kísérleti módszerek alkalmazása, amelyek lehetővé teszik az ok-okozati összefüggések vizsgálatát, és a beavatkozási lehetőségekre is rámutatnak. Ez is megkülönbözteti más társadalomtudományoktól, melyek inkább leíró jellegűek.
Miért az ELTE-t választotta?
Amikor gimnáziumba jártam, még jóval kevesebb egyetem közül lehetett választani. Budapestiként gyakorlatilag fel sem merült bennem, hogy máshová menjek tanulni. Arra sem emlékszem pontosan, jelentkeztem-e egyáltalán más intézménybe, annak ellenére, hogy elsőre nem vettek fel a pszichológia szakra.
Bár politikailag izgalmas időszakban jártam középiskolába és egyetemre, az oktatás színvonala akkoriban nem volt különösebben magas. Akadt néhány érdekes órám és néhány oktatóm, akitől valóban lehetett tanulni, de először 1997-ben, a CEU-n tapasztaltam meg, hogy egy egyetemi közeg inspiráló is lehet: ahol motivált oktatók tanítanak tanulni vágyó diákokat. Amikor később tanítani kezdtem, ezt a szemléletet próbáltam megvalósítani, és tulajdonképpen azóta is erre törekszem. Őszintén remélem, hogy sikerült is megteremtenünk ezt a képzéseinken.
Kinek adná tovább szívesen az Alumni Stafétát?
Felhasznált fotó: ppk.elte.hu
Megjegyzések0
Nincs jogosultsága a megtekintéshez, illetve megjegyzés írásához.Kérjük, jelentkezzen be.
Javasolt cikkek
