Jankovits György: Az én ELTE-s katonás történetem

Jankovits György (TTK '57) a 2024. évi  "Az én ELTE-s történetem" prózaíró pályázat megosztott második helyezettje. Az ELTE Alumni Központ, az ELTE Online és az ELTE Alumni Alapítvány közreműködésével immár ötödször megvalósuló verseny eredményhirdetésére 2024. november 18-án került sor, az ünnepélyes díjkiosztóra pedig 2024. november 29-én, az ELTE Alumni Jótékonysági Hálaest keretében. Íme dobogósunk írása!

Jankovits György: Az én ELTE-s katonás történetem

A XX. század 30-as, 40-es éveit átívelő somogyi ifjúságomra emlékezve, gyermekként, némi irigységgel figyeltem a nálam majd’ 10 évvel idősebb hadköteles korba lépő fiúk katonai sorozását kísérő, duhajkodó lelkesedését. Ott, Somogyban tudtam meg, hogy a férfiak „emberré válásához” a katonai szolgálat rendkívül érdekes, értékes hozzájárulás.

A hadköteles korom kezdetén én már egyetemista voltam és az ottani képzésünknek része volt a „katonásdi” is, amelyről a hallgatók körében oly népszerű Mayer százados nekünk azt mondta, hogy az oktatási időnk közel 20 %-át „ez viszi el”. Az elmúlt évtizedek társadalmi viharjai viszont a tiszavirág életű haszontalanságok közé söpörték a felsőoktatás ezen honvédelmi szerepvállalását.  

Az akkori idők katonai doktrínája szerint „Az egyetemi–főiskolai hallgatók a szakmával párhuzamosan - az ország katonai potenciáljának megerősítését szolgáló - katonai képzést kapnak, amely az évközi elméleti órák és a nyári táborok során valósul meg.”  

A négy év során 10–12 fő hivatásos tiszt vett rész a képzésünkben, jelentős részük a tapasztalt korosztályból való volt. Ők, akik ismerték a korosztályunk lelkét, s mesterien kezelték a gyarlóságainkat, s bár nem szokványos helyzeteket éltünk közösen át, néhányukra különösen szép emlékkel és nagy tisztelettel emlékezem. Közülük Döbrentei őrnagy volt a korban-rangban egyaránt idősebb, akinek háborús emlékek is gazdagíthatták tapasztalatait. Mayer százados mintha bátyánk lett volna, úgy talált utat hozzánk, a mindig kritikus ifjúsághoz. 

Aztán éretlen suttyók is eszembe jutnak, a tiszti iskoláról éppen, hogy kikerült, a magukat egyetemi tanárnak képzelő alhadnagyocskák. Az egyiket a bemutatkozó órája elején még rokonszenvesnek éreztem, ám az óra végén már egészen másként láttam Vágó alhadnagyot. Szellemi korlátai, személyes butaságai hamar a közgúny tárgyaivá váltak, pl. nagyot derültünk a lovasság Vágó-féle definícióján, mely szerint a lovasság az a fegyvernem, ahol a harcosok a lovakkal karöltve oldják meg a feladatot.

Az eredeti terv szerint az évközi egyetemi előadások és az első, meg a második tanévet követő egy hónapos nyári táborozás, valamint az utolsó tanévet követő 3 hónapos záró képzés jelentette volna a honvédelmi felkészítést. Ez a terv a mi évjáratunk esetében jelentősen módosult, ugyanis az egyetemisták 56-os eseményekben vállalt szereplése a hatalom számára kockázatossá tette, hogy bennünket fegyveres környezet közelébe engedjen, ezért a 3 hónapos nyári táborozásunk és a tervezett tiszti fokozat is elmaradt.

Előre bocsátom, hogy az egyetemisták, főiskolások szinte egységes ellenérzéssel tekintettek az említett nyári katonai táborokra. Némely tábor az embertelen viszonyai miatt vált hírhedtté, de köztünk élnek azok a viccek, aranyköpések is, amelyek egy életre rögzültek bennünk. 

Az első tanévet lezáró, 1954. évi júniusi vizsgaidőszak elmúltával, pár napunk maradt a katonás rákészülésre, a kopaszra nyiratkozásra, a katonaláda összekészítésére és az alkalomhoz illő, hagyomány szerinti dorbézolásra. Mindenekelőtt a lelkemet hangoltam rá a következő 30 napra. Csak semmi fanyalgás, és lazán felfogni mindent, amit ez a hónap tartogat, én szinte vártam ezt a terepet, hiszen egy új pályán lesz módom megmutatni magam. A derűs másságom jeleként a katonaláda helyett egy nagy cukros zacskóba pakoltam a szükséges apróságaimat. Reggel hat órakor lesz a gyülekezés a Múzeum krt. 4. alatti TTK-s részleg udvarán, de előtte van még egy éjszakánk kedvünkre duhajkodni. Az éjszakai program az Akácfa utcai Három huszár mulatóban kezdődött, majd a Petőfi híd budai tövében, az akkor még elvadult, zöld mezős Lágymányoson fejeztük be a búfelejtőt. Onnan a kellemes hajnali séta végén a - Mária utcai - kollégiumhoz érve csak az úti poggyászért léptünk be. A két haver komolyan és ládával, én bohém, laza lelkülettel, a cukros zacskóval vágtam neki a napnak. Irány a gyülekező, s onnan a Nyugati.

Mindenkit az foglalkoztat, hogy vajon hova megyünk, hol lesz a táborunk? Hajnali háromkor Szerencsen van a kivagonírozás, és megtudjuk, 3 óra mezei gyaloglás vár ránk, mert a taktakenézi erdőben lesz a táborunk. Négy óra körül elkezd szakadni az eső. Van, aki a zakóját félti, a precíz viszont az ernyőjét veszi elő. Az én ruházatom: tornatrikó, rövidnadrág. Először zseniálisnak tűnt az ötletem, a trikót a szemerkélő esőtől már a nadrágba is dugtam, a meztelen felsőtestem meg kimondottan élvezte az eső verését. Negyedóra múltán aztán jött a baj, a nadrág is átázott, a cukros zacskó is málni kezdett.

10 személyes rajsátrakban laktunk, kőépület nem volt a táborban, s a legénységi latrina – azaz egy gödör feletti rögzített gerenda a rajta ülő, potyogtató fiúkkal – jellemezte az ottani viszonyokat. Ma is nagy derűvel emlékezem vissza a csapatunk beöltözésére. A szolgálatvezető tizedestől mindenki megkapta a felszerelést, ám - a kevés életrevalóságot tükröző városi fiúk esetében - ezek nehezen akartak a helyükre kerülni, így a csapat látványa az öltözködés második órájában is röhögésre késztette a témában kissé járatosabb szemlélődőt.

A tábori foglalkozásokat a volt ténylegesek tartották, akik zsigeri ellenszenvvel tekintettek ránk. Ha ehhez hozzátesszük többségük emberi, szellemi gyarlóságát, akkor érthető, hogy voltak kritikus pillanatai a táborozásnak. Pl. amikor megszólít a szakaszvezető rajparancsnok: „Magi kiskatona, lássa azt a lombos akácit? Jelentem látom! Nos, akkor ügessen oda és nízze meg, hogy ott vagyok-e?” A futással megtett oda-visszaút végén a kiskatona jelentette: „Rajparancsnok elvtársnak jelentem, az akácfánál nem volt ott a rajparancsnok elvtárs.” Keményebb dolog is megesett velem, amikor a gimnasztyorkám felső gombja nyitva maradt, a tizedes erre közli velem, hogy elfeledkeztem felöltözködni. Mivel ez a hecc még ismeretlen volt számomra, ezért értetlenül vártam. Az indulatba jött kritikusom erre magához rendelt - nagyjából egykorúak lehettünk, aki legalább 20 centivel mélyebbről nézett fel rám -, s közhírré is tette a rám váró büntetést: „Bekapom, maga szar!”

Volt néhány éles napunk is, amikor fegyver- és lőszerismeret, lövészet és éles kézigránát dobás volt a feladat. Ez utóbbiak bőven szelektálták a társaságot, hiszen először élesíteni/kibiztosítani kellett a kézigránátot, majd 2 másodperc kivárása után a megadott helyre elhajítani. Nem vitás, ennek a feladatnak jelentős volt a kockázata, s az elgyávulás számos következményét tapasztalhattuk meg. A mi fegyvernemi besorolásunk: közepes légvédelmi tüzérség volt, szerettünk volna már egy közepes légvédelmi ágyút látni, de ezt a várakozásunkat ez a tábor nem elégítette ki, erre még egy évet - az 1955. évi nyári táborig - várnunk kellett. Ez a tábor a 73-as számú főútvonal melletti, Veszprémtől 5 kilométerre lévő honvédségi épületegyüttes volt.

A táborozás háromszor 30 kilométeres menetgyakorlata a fizikai fejlesztésünket szolgálta, s végre több alkalommal is katonai terepen ismerkedtünk meg a 35 milliméteres légvédelmi ágyúval, de így is úgy múlt el a nyár, hogy a működő ágyú neszét még most sem ismerhettük meg, viszont a tárgyi környezet kifogástalanul látta el funkcióját. Ezért mindenütt emelték a ránk váró követelményeket, s a táborozók katonás formálására, a szolgálat ellátására, a körletrendre, a személyes megnyilvánulásokra fokozott figyelmet fordítottak, s gyakran szemléztek nálunk magasabb parancsnokaink, nem ritkán meglepetésszerűen. Az egyik vezérőrnagy érkezéséről is csak negyed órával korábban értesült a táborparancsnok, aki zavartan, kapkodva tekintette át az egységünk szemlére kész állapotát. Mivel a szemlézők mindig megtekintették a körleteket és az ottani ügyeletes szolgálattevővel el is beszélgettek, ezért a táborparancsnok engem kiemelt a napi foglalkoztatásból és őrszolgálatra becserélt a laza elődöm helyett. A szemle már megkezdődött és perceken belül hozzám jut el a vezérőrnagy, ekkor derült ki, hogy harmadnapos a szakállam, márpedig az őrszolgálatot csak kifogástalan külső és belső állapotban láthatja el a katona. Azt tudtam, hogy a felállítási helyemet el nem hagyhatom, a szakállamnak pedig az adott időre el kell tűnnie. Egyik kezemben tükör a másikban borotva, a cselekvést meg úgy hívjuk, hogy száraz borotválás, s a hozzá társuló kín felért egy gránát repesz okozta sérülés fájdalmával. Végül is happy end-del zárult az iménti vezérőrnagyi látogatás, én meg napiparancsban kihirdetett dicséretben részesültem a békeidőben felmutatott „háborús helytállásom” miatt. 

Emlékezetem szerint a két hónapos nyári táborozásunk legkeményebb rendbontása a kőbányai cimborámhoz, Lengyel Kázmérhoz kötődik. Kazi gazdag fantáziával megáldott, kalandra mindig éhes, pesti srác volt. A tábori őrszolgálatunk kiemelt feladata volt a parancsnokság épületében lévő vitrinben őrzött zászlónk védelme. Az itteni vészcsengő az őrszobának jelezhette, ha az őr rendellenességet lát. Az őrség szervezése szerint Kazi 00 óra és 01 óra között itt teljesített őrszolgálatot. A csendes éjszaka, az álom csábító vonzása, és főként az a felfogás, hogy itt minden végül is játék, ugyan ki akarná ellopni az üveg mögötti zászlót, a géppisztolyt a falnak támasztotta, hogy aztán jöjjön egy kurta szunya. Ám ezt egy harsány robaj zavarja meg, rohannak az őrszobából, hiszen megtámadták a zászlót. Ez volt a reagálásuk, amikor meghallották a veszélyt jelző fali csengőt, amit a Kazi figyelmetlenül oda támasztott géppisztolya indított el.

Most, az írás első bekezdésére emlékezve keresem, hogy az én „katonáskodásom” mit adott nekem az emberré-férfivá válásomhoz. Előre bocsátom, hogy az én történetem nem is a katonaságról, hanem annak valós paródiájáról szól. Ám, még így is hálás vagyok a sorsnak, hogy ennyi butaság közelébe engedett, hiszen az ott átélt fizikai-lelki kihívások, a különös alárendeltség, a megélt kudarcokból való katonás kilábalás, mind hozzásegítettek ahhoz, hogy a vállalt életutamhoz férfiasan felkészült, tisztességes és hűséges legyek.

Az én ELTE-s történetem" 2024. évi prózaíró pályázat kiírása 

Korábbi pályázatok díjazott írásai