Az én ELTE-s történetem 2020: Selmeczi Szonja - Bölcsész maradok

Cikkünkben Selmeczi Szonja, az idei harmadik helyezett írását olvashatja. A 2020-as év folyamán ismét kiírta prózaíró pályázatát az ELTE Alumni Központ és az ELTE Online az ELTE Alumni Alapítvány közreműködésével. Az eredményhirdetésre online, 2021. április 8-án került sor a pályázók, a bíráló bizottság és a szervezők jelenlétében.  

Selmeczi Szonja: Bölcsész maradok

Az álomtól még összeragadt szemhéjaim résén át próbálom megtalálni a laptop bekapcsoló gombját. Betölt a céges logó, gépelem a nevem kezdőbetűiből alkotott felhasználónevet, jelszót, kattan az enter. Indítom a csetprogramot, az olvasatlan e-mailek hada elözönli a beérkező mappát. “Failed build: nightly build” - sorakoznak a figyelmeztetések, mintha valaki véletlenül hússzor nyomott volna a levél küldése gombra. Közben felvillan egy üzenet: “Le tudnád tesztelni ezt a ticketet? A holnapi release-be megy, nightlyn már fent van”. Megnyitom a linket. Végigolvasom a descriptiont. Sóhaj. Ehhez kelleni fog egy kávé.

Pedig én elvégre bölcsész lennék. Még bohókás sálam és hozzá passzoló szövettáskám is volt - ma is megvannak még, bár ritkán látnak többet a szekrény hátsó falánál. Egykor büszke eltésként jártam az Astorián álló, patinás épületegyüttesbe, ahova először belépve azt éreztem, hogy még a falakból is a tudás árad. Szorgosan jegyzeteltem a legérthetetlenebb irodalomelméleti órákon, magoltam az ókori szerzőket, sziszegésre hasonlító nyöszörgéssel próbáltam kiejteni a bilabiális zöngés spiránst, hallgattam észt vendégelőadókat és próbáltam elkapott szavakból rekonstruálni, miről is beszélhetnek. Nyelvjárási szavakat igyekeztem megfejteni, és izgatottan hallgattam a nyelv történetét. Az észt történelem teljesen elvarázsolt, főleg a daloló forradalom és a balti út, a 600 km-es, a szabadságért demonstráló emberlánc távoli északon. Voltam önkéntes a Kutatók Éjszakáján, nem is egyszer, decemberben pedig a tanszéki karácsonyon éreztem azt, hogy tartozom valahová. Kézilabdáztam a BEAC-on - én voltam a legbénább, pedig gimiben még ügyesnek számítottam. Gyártottam az interjúkat és rendezvénybeszámolókat az ELTE Online-nak. Eljutottam a Finnugor Tanszék delegációjának tagjaként Oroszországba, a messzi-messzi Sziktivkárba, Komiföld fővárosába egy diákkonferenciára, ahol igazi felnőttest játszottunk: előadtunk és kapcsolatot építettünk. Varázslatos évek voltak. Az államvizsga után pedig ültem az A épület előtti padon, dohányoztam, és azon gondolkoztam, hogyan tovább.   

Az évek alatt hány rúzsos végű cigarettát szívhattam el a Könyvtár Klubban sörözés és világmegváltás közben? Hány végigdumált éjszaka után botladoztam haza alkoholmámorban? A részegek őrangyala volt velem, akárhányszor biciklivel vágtam át a belvároson a Kamara Caféból jövet. A kellemes kis kocsma második otthonom lett, ott gyűltünk össze a lányokkal óra után kipihenni a fáradalmakat. Vagy óra előtt. Megesett, hogy óra helyett. A kiskocsmákban ugyanis mindig történt valami izgalmas: fiatal egyetemista lányokat ritkán hagynak magukban beszélgetni. Államvizsga előtt is itt húztam le egy felest amolyan idegnyugtatóként - persze mire órákkal később sorra kerültem, már tovaszállt a nyugtató hatás. 

A legjobb barátaimat az egyetemről ismerem. A barátság selyemfonala időközben többször összegubancolódott, volt, hogy el is szakadt, de az erősebb sodrásúak megmaradtak. Voltak persze szerelmek is, nagy összenézések, lépcsőn üldögélések, csendes sarkokban összefonódások. Mindig történt valami, a legváratlanabb helyeken bukkantak fel érdekes emberek, izgalmas kalandok.

Az Ajtósi kollégium lakóközösségét gyarapíthattam két évig. Sokszor eszembe jutnak az ablakból láblógatások, a valószínűtlenül káprázatos naplementék a Városliget felett, a hajnalba nyúló lelkifröccsök a lépcsőházban. Sosem visszatérő életmód, ahogy akkor éltünk: mindenki barát volt, akire számítani lehetett tanulásban, mosószer kölcsönzésben, közös főzésben, napzáró beszélgetésben. Apropó, főzés: azóta se égettem oda semmit olyan gyakran, mint akkoriban, pedig állandóan fenyegetett a veszély, hogy egy egész tűzoltósági kivonulást számlázhatnak ki nekem a téves riasztás okán. 

Ritkán voltam egyedül, ennek a jó és rossz aspektusaival együtt. Sokáig nem szomorkodtam soha, hiszen mindig volt, aki megvigasztaljon. Nem vágytam a magányra, emberek között akartam lenni. Néha mégis jól jött volna egy saját szoba: egy lakótéren osztozkodva a vendégek fogadása mindig zsonglőrködés volt az idővel és a szobatárs jóindulatával, ez cseppet sem hiányzik.

Rég magam mögött hagytam ezt a világot. Albérletben élek egy vőlegénnyel, a szomszédaimat még látásból se igazán ismerem. Saját konyhám van, és ha elfogy a mosószer, nem kopogok át senkihez, hanem kimegyek a boltba. Ha találkozni akarok valakivel, előre le kell egyeztetni. A kocsmáknak ritka vendége vagyok, hiszen a barátok nagyja már külföldön él, aki még itt maradt, az dolgozik, és reggelente korán kel. Már nem is dohányzom. Kikopott a spontaneitás az életemből.

A munkám is egy más világ: szoftvereket tesztelek, specifikációkat olvasok, kódokat bújok. Én, a bölcsész. Talán meglepő, de élvezem. Az agyam olyan része stimulálódik folyamatosan, ami évekig mélyen szunnyadt. Verset olvasni, regényt elemezni, szavakat tanulni olyan, mint egy lágy simogatás az agykérgen. Itt struktúra van, logika vesz kerül, a szubjektív értelmezés haszontalan. Ritkán van irodalmi rétege egy bugticketnek. Csak a tények, a kőkemény, megmásíthatatlan tények. Új kihívások ezek, elmecsiklandozók. Mégis ismerősek a feladatok, mert sok mindent hoztam magammal a magyar szakról: az elmélyedés, alaposság, részletekbe menő elemzés képességét, a problémák leírását, kommunikációs stratégiákat. Ezeket mind hasznosítom a munkámban.  

Bölcsésznek lenni számomra mindig is több marad, mint színes sálban, könyvekkel a hónom alatt mászkálni a városban, és elviteles kávét szürcsölni a Trefort kert padjain. Bölcsésznek lenni a személyiségem egy fontos rétege. A könyvek, a nyelvészet és az irodalom szeretete. A belső hajtóerő, hogy igenis olvassak szépirodalomat, tanuljam az észt nyelvet még most, harmincévesen is, kövessem az aktuális nyelvészeti kutatásokat. Bölcsésznek lenni nyitottság, kíváncsiság a világ felé.