Vissza a hírekhez
Következő cikk Korábbi cikk

„A legnagyobb kihívás az a pont, amikor áttöröd a falat” - interjú Halász Glóriával

Interjúk

-

2020.09.02

Az Egyesült Államoktól a Távol-Keletig, Európától Ausztráliáig szinte mindenhol hallottak már a filmjeiről – a tavaszi félév utolsó Kreatív Gazdaság Gyakorlatok szemináriumát Halász Glória  (BTK) díjnyertes filmrendező tartotta meg. Glória meghallgatta a megjelent hallgatók filmötleteit, tanácsokat adott és minden felmerülő kérdésre válaszolt. Velünk a filmkészítés hogyanjairól, ihletről és rendezői mérföldkövekről beszélgetett.

Hogyan gondolsz vissza az ELTE Médiára?

Leginkább úgy, mint a lehetőségek gazdag tárházára. A Média szak mindig is jó volt abban, hogy a hallgatói előtt az ambíciójuknak megfelelő ajtókat tárja ki, és így közvetve-közvetlenül a nekik leginkább testhezálló utakra vezesse őket. Szabad szellemű, a diákokat is nyitottságra ösztönző műhelyként működött, egy közös tudáshalmazként, ami rengeteg változatos irányba terelte a figyelmünket, a tudásunkat és az érdeklődési körünket is. És én nagyon szerettem ezt a nyitottságot.

Az órán említetted, hogy eredetileg a jogi karon kezdted meg a tanulmányaidat. Hogyan kerültél végül mégis a médiaszakra?

Egészen rövid időt, három hónapot töltöttem el az ELTE jogi karán, amikor tudatosult bennem, hogy igazából nem ezzel akarok foglalkozni. Úgy döntöttem, ősszel újra felvételizem, megpróbálok bekerülni film-média szakpárra. A filmezés – főleg a gyakorlati része – már a középiskolában is érdekelt, a kommunikáció és média szakirányban pedig leginkább a televíziózás és a rádiózás vonzott.

Hogyan indult el a filmrendezői karriered?

Kisebb filmetűdöket a barátaim és az ismerőseim segítségével már a gimnáziumban is készítettem. Az ELTE filmszakára bekerülve aztán már jóval több lehetőségem adódott arra, hogy a filmezés iránti lelkesedésemet a gyakorlatba is átültessem – ezen a téren sokat köszönhetek az osztályvezető tanáromnak, Szabó Gábornak is, aki mindig bíztatott minket. Érdekes, hogy bár elsősorban a fikciós filmkészítés vonzott, az első filmem ötlete Pálos György egyik dokumentumfilmes szemináriumán született meg. Azt a feladatot kaptuk, hogy találjunk egy témát, ami alkalmas lehet arra, hogy később dokumentumfilm szülessen belőle. A projektet csak elméleti szinten kellett kidolgozni – én viszont úgy döntöttem, nem állok meg a teóriánál, amikor az ötlet gyakorlatban is megvalósítható. Így aztán a szeminárium befejeződése után tényleg megszületett egy egész estés film. Ez lett a Vasfüggöny, az első dokumentumfilmem, ami a Váci Börtönszínház tagjairól szól; olyan elítéltekről, akik azért, hogy a bezártságból valamiféle mentális kiutat találjanak, alapítottak egy szakkört, ahol különböző darabokat próbálnak és játszanak el. Mi egy ilyen munkafolyamatot örökítettünk meg.

A Vasfüggöny-t aztán újabb dokumentumfilmek követték. Van valami konkrét oka annak, hogy kitartottál emellett a műfaj mellett?  

Miután a Vasfüggöny elindított ezen az úton, valahogy mindig olyan témákat találtam – vagy éppenséggel olyan témák találtak meg engem – amelyeket dokumentumfilmes formában lehetett a legjobban elmesélni. Ilyen volt a Balogh László bohócdoktorról szóló Dr. Lala, a Recirquel Újcirkusz Társulatról készült Mi ez a cirkusz?, az Indiában élő, savtámadás áldozataivá vált nőkről forgatott Rupa butikja; a Három tánc, ami a Magyar Táncművészeti Egyetemen klasszikus balettet tanuló fiúk történetét mondja el, illetve a 100 Tagú Cigányzenekar muzsikusairól szóló Alla Zingara is. Mintha az életem különböző fordulatai és találkozásai magától értetődően hozták volna magukkal egyik projektet a másik után, miközben ezzel párhuzamosan a fikciós filmkészítés irányába is elindultam. A dokumentumfilmjeimbe például sokszor tudatosan építettem bele fikciós elemeket, sőt; néha a filmek egész szerkezete és hatásmechanizmusa is sok szempontból játékfilm-szerű. Mindemellett pedig készítettem közben reklámfilmeket és videoklipeket is, tehát olyasmin is dolgoztam, ami határozottan kilóg a dokumentumfilmes műfajból. Ennek ellenére a láthatóságot és az ismertséget a dokumentumfilmjeim hozták meg; filmfesztiválokon, hazai és külföldi televíziók műsorán, néhánnyal pedig mozi-forgalmazásban is találkozhatott a közönség.

Tervezel a jövőben egy másik műfaj felé lépni vagy megmaradsz ennél a dokumentumfilmes vonalnál?

Jelenleg egy játékfilmen dolgozom, úgyhogy a válaszom egy határozott igen, bár ezt nem tekinteném teljes paradigmaváltásnak. Olyan tehát nem lesz, hogy innentől kezdve csak játékfilmeket forgatok majd, a dokumentumfilmet pedig teljesen kizárom az életemből; inkább azt csinálom majd, amit eddig is, és arra törekszem, hogy minden téma megkapja a neki legmegfelelőbb megfilmesítési formát. Mindkét műfajt szeretem, tisztelem, és úgy érzem, mindkettőnek megvan a maga helye mind az életemben, mind a munkámban.

Azt elárulod, hogy mi lesz a témája az új filmednek?

A központi figurája egy valóban élt, neves bábművész; az ő életéből szőttünk egy sajátos mágikus-realista mesét. A fő kérdés a mese létjogosultsága, annak a dilemmája, hogy melyik a jobb választás: ha kreálunk magunknak egy fantáziavilágot, ami segít a nehéz időkben a víz felszíne felett maradni, vagy ha hagyjuk, hogy bedaráljon és megfullasszon a valóság? Ez egy nagyon releváns, izgalmas kérdés, és a többi filmemben is felbukkan.

Lényegében válaszolsz is a következő kérdésemre, ami az lenne, van-e olyan motívum, vagy mondanivaló, amit minden filmedbe megpróbáltál beleszőni?

Tudatosan nem próbáltam, de utólag nekem is nyilvánvaló, hogy volt egy ilyen összekötő kapocs. Minden filmemben meghatározó pont a valóságból történő kiútkeresés; a szereplők egytől egyig olyan figurák, akik az alkotásba, a kreativitásba, vagy valamilyen más jellegű álom- vagy fantáziavilágba menekülnek el, vagy éppen ennek segítségével állnak talpra, amikor a valóság túlságosan rideggé és kegyetlenné válik. A Vasfüggönyben ilyen pont a színház; a bohócdoktor esetében a humor, a gyerekek nevetése, a savtámadások túlélőinek egyéni álmai, és hogy ezek segítségével hogyan állnak talpra. A Rupa butikjában minden nőnek megvan a maga beteljesülése, ami segített neki túllendülni egy egyébként borzasztóan sötét és tragikus élményen; egyikük divattervezőként dolgozik, másikuk bollywoodi táncosnő akar lenni, megint más kávézót menedzsel, és van olyan is, aki szépségszalont szeretne nyitni. De ugyanúgy a cirkuszról forgatott filmben is adja magát ez a kérdés; mi az, ami az artistákat mozgatja? Milyen erős motiváció kell valakinek ahhoz, hogy nap, mint nap a fizikai épségét veszélyeztesse, és folyamatosan legyőzze önmagát? A balett-táncosok és a 100 Tagú Cigányzenekar történetét is hasonló kérdések mentén dolgoztuk fel; utóbbi esetében például csodálatosan megmutatkozik, hogy a művészet, a zene ereje milyen sokat tud segíteni egy reménytelennek tűnő helyzetben. Van olyan szereplője az Alla Zingarának, aki egy nagyon súlyos egészségügyi helyzetből – mondjuk ki, a halál kapujából – tért vissza a zene segítségével. Szóval igen, ez tényleg ez visszatérő motívum. Ráadásul ez a kontraszt, ami engem különösen foglalkoztat, nem csak a filmezésben, hanem az élet minden területén érdekel.

Honnan jönnek az ötletek, amelyeket feldolgozol a filmekben?  

Minden esetben máshonnan; azon túl, hogy ezek a területek már régóta érdekelnek, előfordult, hogy egy váratlan találkozás indította el az ötlet kibontakozását. A bohócdoktorként dolgozó Dr. Lala generációm meghatározó alakja volt, gyerekként sokszor láttam a tévében a Cigánykerék című műsorban. Amikor megtudtam, mivel foglalkozik, úgy gondoltam nagyon jó dokumentumfilmet lehetne készíteni arról, mi motivál egy alapvetően sikeres, befutott televíziós sztárt abban, hogy jóval kisebb nyilvánosság előtt gyermekkórházakban kezdjen el dolgozni. A Három tánc kapcsán szintén adta magát a téma, hiszen a tánc már nagyon régóta jelen volt az életemben; cikkeket és interjúkat írtam a témában, beszélgetéseket moderáltam a Nemzeti Táncszínházban, a rádióban volt több tánc tematikájú műsorom is, évekig egy tánctársulat kommunikációs menedzsereként dolgoztam, és természetesen maga a műfaj is nagyon közel áll a szívemhez. De talán az egyik legtudatosabban választott témám mégis csak a 100 Tagú Cigányzenekarról készült Alla Zingara volt. Addigra ugyanis számomra is világossá vált, hogy minden művészeti ág, ami iránt valaha érdeklődtem, valahogy utat talált a filmjeimbe; a színház, a cirkusz, a tánc, a Rupa butikja kapcsán pedig maga a csodálatos indiai kultúra, ami gyerekkorom óta sokat jelentett nekem. De a zenéről akkor, azon a ponton még nem készítettem filmet, ezért merült fel bennem a gondolat, hogy a zenekar történetén keresztül remekül lehetne erről a témáról mesélni. Hittem abban, hogy egy ilyen társulatban olyan emberek dolgoznak és zenélnek, akik amellett, hogy csodálatos előadóművészek, gazdag és izgalmas életutat megjárt személyiségek is. Ebben pedig nem is tévedtem; amikor pedig megbeszéltünk egy találkozót a zenekar vezetőjével, Beke Farkas Nándorral, örömmel tapasztaltam, hogy ő is nagyon nyitott az együttműködésre, és végül különböző szempontok alapján kiválasztottuk azokat a muzsikusokat, akik a filmben főszerepet kaptak. Tehát igen, mindig más körülmények között érkezett a filmekhez az ihlet, de úgy érzem, valahol mindegyik sorsszerű is volt.

Ezzel is részben kapcsolódsz a következő dologhoz, amire kíváncsi vagyok; volt-e olyan filmed, amivel a legszívesebben foglalkoztál?

Erre a kérdésre azért nehéz válaszolnom, mert amikor benne vagyok egy munkafolyamatban, akkor mindig az éppen készülő filmmel foglalkozom a legszívesebben. De talán az a film, ami mind a magánéletem mind a karrierem szempontjából mérföldkőnek számított, a Rupa butikja. Egyrészt India miatt; gyerekkorom óta rajongok India kultúrájáért, és bár már jártam már ott a forgatás előtt is, nagyon szerettem volna visszatérni, a forgatás pedig lehetőséget is adott erre. Másrészt mert a Rupa butikja nem kevés szakmai áldozatot is megkövetelt; nagyrészt saját finanszírozásból valósult meg, elképesztő hitre volt szükség ahhoz, hogy végigcsináljuk, és amikor elkészült, akkor tanultam meg igazán, hogy ha az ember kitartóan dolgozik valamiért, akkor semmi sem lehetetlen. A film később fődíjat nyert az ENSZ filmfesztiválján az Egyesült Államokban, amit a Stanford Egyetemen vehettünk át, és tudtam, hogy minden erőfeszítésünk megérte, ha ekkora sikerrel tudtuk ilyen messzire elvinni ezeknek a tragikus sorsú, de a nehézségekből erőt merítő lányoknak a történetét.

És melyik filmedre vagy a legbüszkébb?

Minden filmnek megvan a maga története, ami más és más okból volt tanulságos, fontos és értékes számomra. A Mi ez a cirkusz? jelentett a Rupa butikjához hasonlóan nagy kihívást; négy és fél éven keresztül készült, és szintén nagyon sok nehézséggel járt. Nem ugyanazzal a stábbal fejeztem be, akikkel elkezdtem, a fikciós jeleneteket pedig különlegesen extrém helyszíneken – a Csepeli Szabadkikötőben, az Északi összekötő hídon vagy egy százéves ház tetején – forgattuk, amelyek játékfilmes szervezést és apparátust igényeltek. Talán éppen ezért éreztem magam különösen büszkének, amikor végül elkészült a film; mert tudtam, hogy nagyon hosszú, fárasztó és nagyon nehéz feladat volt, de mégis sikeresen végigvittük. Nem várt ajándék, hogy a bemutatón maga Makk Károly is jelen volt. És minden filmemnek van egy ilyen izgalmas, saját sztorija.

Jó hogy említetted a stábot; mennyire jellemző az, hogy ugyanazokkal az emberekkel dolgozol együtt?

Természetesen vannak visszatérő emberek a stábban, de olyanok is akadnak, akikkel csak egyszer dolgozom együtt. Ennek nem feltétlenül csak a teljesítmény lehet az oka, én például fontosnak tartom, hogy egy stábtaggal ne csak szakmailag, hanem emberileg is megtaláljuk a közös hangot. Aztán a végén egy munkakapcsolat talán ennek köszönhetően barátsággá is alakulhat. Ezek persze hosszú folyamatok, de ha sikerül ilyen kiegyensúlyozott viszonyt kialakítanom valakivel, akkor természetesen örülök neki, ha legközelebb is együtt dolgozhatunk.

Engedj meg nekem két gyors anyagiasabb kérdést is; az első az lenne, hogy honnan teremted meg a pénzügyi hátteret a filmekhez?

Az első néhány filmem részben saját finanszírozásból valósult meg – akkor még egyedül, producer nélkül dolgoztam -, részben pedig egy alapítványtól nyertem pár százezer forint támogatást pályázati úton. De azok még nagyon kis költségvetésű produkciók voltak. A későbbi filmjeim – a Mi ez a cirkusz?, a Három tánc és az Alla Zingara –  a Magyar Média Mecenatúra Program támogatásával készülhettek el. A jövőbeli munkáim tekintetében pedig elsősorban műfaja válogatja, milyen irányból számíthatok pályázati forrásokra.

A másik ilyen jellegű kérdés pedig, hogy hogyan lehet ebből megélni?

Haha, számítottam erre a kérdésre.

Mert, hogy elvégre egy ismert, sikeres rendező vagy, jó néhány díjjal a hátad mögött. Hogyan fizetődik ez ki?

Nos, négy-öt évvel ezelőttig a rendezés mellett volt több másik állásom is. Tíz évig rádióztam, illetve egy táncszínházi társulatnál is dolgoztam kommunikációs munkatársként; miközben mindvégig tudtam, hogy elsősorban filmeket szeretnék készíteni. Aztán úgy döntöttem, megpróbálkozom szabadúszóként a filmezésre fókuszálni, és onnantól kezdve szinte csak rendezéssel, filmkészítéssel foglalkozom. A szabadság mellett nagyon sok munkával jár ez az életforma, kizárólag az egész estés filmekből a mai napig nem tudnék megélni, más műfajú, rövidebb távú projektjeim is vannak, reklámfilmek, videoklipek. Szerencsére ezek nagy része is a kultúrához és az értékteremtéshez kapcsolódik. Jelenleg többek között egy New York-i producerrel dolgozom együtt egy francia-magyar koreográfusról készülő filmen.

Rendezőként hogy látod, mennyire nyitott a közönség azokra a produkciókra, amiket készítettél?

Azt tapasztalom, hogy a dokumentumfilmről való gondolkodás általában véve is egyre jobban átalakul, mégpedig pozitív irányba. Ezen a téren a Mi ez a cirkusz? három éve úttörő alkotásnak bizonyult, mert hónapokig szerepelt a mozik műsorán, ami egy magyar dokumentumfilm esetében azt megelőzően igencsak ritka jelenség volt, úgy látom, hogy ma már szerencsére egyre gyakoribb. Egyébként a filmek témája, jellege, kivitelezése és terjedelme is sokat számíthat abból a szempontból, hogy eljuthat-e egy film a moziba vagy sem. A Mi ez a cirkusz?-nak és a Három táncnak sikerült, ami tekintve, hogy ezek kulturális tematikájú filmek, különösen nagy öröm. Ami szintén nagyon jó dolog, hogy a hazai és nemzetközi nézők legalább ennyire pozitívan fogadták ezeket a produkciókat. A Három tánccal kapcsolatos egyik legkedvesebb emlékem Kínához kötődik, ahol Guangzhou-ban, európai nevén Kantonban egy filmfesztiválon kétszer is levetítették a filmet, és mindkét vetítés után találkozhattam a nézőkkel is. Valamiért arra számítottam, hogy a közönség tagjai zárkózottak lesznek, hiszen bár szerintem nem kötődik nagyon specifikusan a magyar kultúrához, de mégiscsak egy itthoni közegben készült, magyarul beszélő, angolul feliratozott filmről van szó, ami a kínai kultúrától már csak földrajzi értelemben is elég távol áll. Ehhez képest kellemesen csalódtam, a nézők rendkívül nyitottak és kommunikatívak voltak, sőt a második vetítés után odajött egy fiatal nő, és elmesélte a filmmel kapcsolatos személyes élményeit. Azt mondta, a húszas éveiben kezdett el balettozni, de az orvosai egészségügyi okokból nem javasolták a folytatását, ezért abbahagyta. De miután megnézte a Három táncot, úgy döntött, hogy újra elkezdi a balettet, és nem törődik az orvosok véleményével – aztán kaptam egy hatalmas ölelést is. Fantasztikus visszajelzés volt, emberileg és szakmailag is, elvégre mindig ott van egy kérdőjel azzal kapcsolatban, hogyan fogadják majd az alkotásodat egy másik kultúrában. Az Alla Zingarával is van hasonló élményem; ősszel vetítették Clevelandben egy filmfesztiválon, és egyszerűen elképesztő volt látni, hogy a szereplők személyes történetei mellett mennyire megérintette a nézőket a zene is; a „cigányosan” eljátszott klasszikus szerzemények, amelyeket ilyen formában még soha nem hallottak. A Rupa butikját szintén megkönnyezték a nézők az amerikai bemutatóján, a Stanford Egyetemen. Ezeket mindig csodálatos átélni.

Számodra mi jelenti a legnagyobb kihívást a filmezésben?

Az anyagi nehézségek és a háttérben történő nem várt fordulatok mellett a legnagyobb kihívást talán minden film esetében az a pont jelenti, amikor áttöröd a falat. Van egy nagyon hosszú út aközött, amikor kitalálod, miről szeretnél filmet forgatni, és amikor ténylegesen bebocsátást kapsz abba a világba, amelyben forgatni készülsz. Akkor törheted át valóban a falat, amikor ide beengednek; amikor már nem úgy tekintenek rád, mint a fura idegenre a kamerával, hanem mint egy résztvevőre a történetben, miközben valahogy mégis megtartod a külső megfigyelő helyzetét. Ez a bizalom kiépülésének a folyamata; hosszú és nehézkes, de elengedhetetlenül fontos. És mégis, ez a leginkább láthatatlan, erről tudnak az emberek a legkevésbé.

Mit ajánlanál azoknak a médiás hallgatóknak, akik a jövőben filmezni is szeretnének?

Ha van lehetőségük rá, vegyenek fel filmes kurzusokat is, és ne csak a gyakorlatokat, hanem a filmelméleti, filmtörténeti előadásokat is, mert ezekből is nagyon sokat lehet tanulni. És ha már van egy olyan ötletük, amit szívesen leforgatnának, akkor vegyék a bátorságot, és higgyenek magukban annyira, hogy belevágnak. Kezdjék el kidolgozni, és olyan embereket maguk köré gyűjteni, akikkel megvalósíthatják a tervüket, és ha minden kötél szakad, akkor is fogjanak egy kamerát, és kezdjenek bele dologba. Szerencsére vannak olyan producerek és filmgyártó cégek, amelyek szívesen segítik fiatal alkotók munkáját, ilyen körökben is érdemes próbálkozni. Nekem egész életemben az volt a tapasztalatom – nem csak a filmezéssel, hanem minden mással kapcsolatban is -, ha csak gondolkodunk valamiről, az nem vezet eredményhez. Higgyünk benne, mert ha valaminek meg kell születnie, az szerintem meg is fog születni. Ilyen szempontból kicsit talán naiv vagyok, de azt gondolom, hogy a befektetett munka, a kitartás, a projektbe és az önmagunkba vetett hit, ha nehézségek árán is, de előbb-utóbb mindig kifizetődik. Giccsesnek tűnhetnek ezek a gondolatok, de bízom benne, hogy azért igazak.

Forrás: media.elte.hu

89 megtekintés Visites

kedvel

Megjegyzések0

Nincs jogosultsága a megtekintéshez, illetve megjegyzés írásához.Kérjük, jelentkezzen be.

Javasolt cikkek

Interjúk

Alumni Staféta - Kukorelly Endre

egy tag profilképe

Alumni Központ

16 november

Interjúk

Alumni Staféta - Vámos Miklós

egy tag profilképe

Alumni Központ

03 november

Interjúk

Interjú Szvétek László operaénekessel.

egy tag profilképe

Alumni Központ

02 november