/medias/image/9843165435b476316e6244.png

„Akik pedig idővel egyre nagyobb számban fizettek tanulmányi célokra összegeket, azok bizony elsősorban volt iskolájukat támogatták.” 

Egy fogalom, egy szó, amely kezdettől fogva az iskolához, az egyetemekhez kötődik. Ennél fogva nem nyúlik vissza egyik sem az ősidők homályába.

A magyar nyelvközösségben akkor jelent meg a fogalom és nyomában a szó is, amikor az iskoláztatás kezdett terjedni, s voltak intézmények, települések, tehetős emberek, akik támogatták rátermettnek tartott ifjak tanulását, magyarán: amikor a taníttatás finanszírozását teljesen vagy részben magukra vállalták. Ebből a „műfaj”-ból született később az ösztöndíj intézménye. Ahogy ez lenni szokott, a körülmények változásával módosult a fogalom is, módosult tehát a szó jelentése is. S a körülmények változásának másik következménye, hogy a szó maga is visszaszorult. Hát persze! Ma modern ösztöndíjasok vannak már, nem pedig alumnusok, akiket nyelvújítási kifejezésekkel a XIX. század bizonyos forrásaiban még így neveztek: gyámnevendék, táplányos (tehát olyan diák, aki másnak az anyagi gyámolítására, „táplálásá”-ra szorul). 1590-ből már adatolható a magyar nyelvből az alumnus, s a szövegkörnyezet arról árulkodik, hogy az idegen országokban taníttatott alumnusokra költött összegek miatt adósságot halmozott fel egy város. (De legalább nemes célra fordították a pénzt!)

Az alumnusokat az tette virtuális vagy valóságos közösséggé, hogy azonos iskolába jártak: akiknek tehát közös alma mater-ük volt. Az alma mater (szó szerint: ’tápláló anya’) az iskolát, egyetemet jelöli, amelyhez személyes viszony köt bennünket. A latin szerkezetnek patinája, kellemes hangulatot keltő hatása van: múltidéző, kissé archaikus, nosztalgiát ébresztő. Miként sok más latin eredetű, az iskolával összefüggő fogalmat jelölő társának is: internátus, kalamáris, kántus, konviktus, penna, peregrinus, pulpitus és társaik.

Az alumnus is ilyen, de tovább megyek: ezen felül szorosan össze is függ nyelvi értelemben is az alma mater-rel. Mindkettő (alumnus és alma) a latin alo ’táplál, (fel)nevel’ jelentésű ige származéka. Az alumnus eredetileg olyan diákot jelentett, aki díjmentesen vagy mérsékelt áron teljes ellátást és oktatást adó, (alapítvány révén működő) bentlakásos iskola növendéke volt. Ezeknek az iskoláknak a neve  lumnátus), ill. alumneum volt, s ezeknek a származéka az alumnus. (A németben a megfelelő szavak a Stiftungsstipendium és a belőle alakult Stiftungsstipendiat.)

Idővel az alumnus is többjelentésű szó lett. Nemcsak ösztöndíjas diákot, ill. papnövendéket jelentett, hanem egyetemi öregdiákot is. De ezzel nincs vége a történetnek! Az alumneum ugyanis jelentette ezt is: ’tanulmányi járulékként vagy alapítványi ösztöndíjként fizetett pénzösszeg’. (Egy 1789-es írásban olvassuk: „A Deákság alig él, mivel az Urak az Alumniumokat [= alumniumukat] sokan elvonták”. Igen! A történelem gyakorta ismétli önmagát!) Akik pedig idővel egyre nagyobb számban fizettek tanulmányi célokra összegeket, azok bizony elsősorban volt iskolájukat támogatták. S itt elérkeztünk az alumnus ma ismertebb jelentéséhez: ’az egyetemét – az alma mater iránti hálából – támogató személy’.

Az angolszász országokból érkezett hozzánk az ún. alumni-mozgalom, mely nemes célt követve, az öregdiákok érzelmeire is apellálva igyekszik támogatókat megnyerni az egyetemek és a felsőoktatás ügyének. Követendő példáról van szó. Mint látható, a megjelölésben az alumnus többes számú alakja szerepel. A magyar nyelvi hagyomány az egyes számot részesíti előnyben. S még valami. Eleink s-sel ejtették a latinban s-sel írt, de sz-nek ejtett hangokat. Ezért nem internátusz, konviktusz, peregrinusz és pulpitusz van a magyarban. S ezért alumnus az alumnus, és nem alumnusz.

Kiss Jenő ['66]
egyetemi tanár, akadémikus
(A Trefort-Kert magazin I. évfolyamának 1. számából.)