Kardos József (1937-2025)

Kardos József az ELTE-n folytatott történelem–filozófia szakos tanári tanulmányokat. Már végzős hallgatóként komoly szerepet vállalt az egyetemi közélet szervezésében, diplomáját 1963-ban vehette kézhez. Jogviszonya az alma materrel ezt követően egészen haláláig, mindösszesen 68 esztendőn keresztül is szakadatlan maradt: oktatóként már az első munkahelye is egyetemünk volt, és státuszát akkor is megtartotta, amikor a szakigazgatásban kapott súlyos feladatokat.

1963-ban a Középkori Magyar Történeti Tanszéken kezdte tudományos pályafutását, az akadémikus Elekes Lajos professzor mellett: 1963–1964-ben gyakornoki, 1964–1967 között tanársegédi, majd 1967–1980 között adjunktusi beosztásban szerepelt (1971–1974 között másodállásban, 1974–1980 között pedig oktatói tevékenységét szüneteltetve szabadságon). Kutatási területe pályafutása ezen első szakaszában a Szentkorona-tan története volt: ebből szerzett egyetemi doktori címet is 1965-ben.

Párhuzamosan 1971-től az oktatásügy szervezésében, majd a felsőoktatás szakigazgatásában is szerepet vállalt: előbb a Művelődésügyi Minisztériumban, majd ennek 1974-i átalakítása nyomán az újonnan létrehozott Oktatásügyi Minisztériumban, ahol 1974–1978 között a Tudományegyetemi és Tanárképző Főiskolai Főosztályt, majd 1979-ben és 1980-ban a Személyzeti Főosztályt vezette. Az utóbbi esztendő fontos vízválasztó volt tudományos pályafutásában, 1980-ban ugyanis minden energiájával az egyetemi oktatás felé fordult. Mivel azonban időközben kutatói érdeklődésének homlokterébe a két világháború közötti történelem (és elsősorban az eszmetörténet, illetve az oktatástörténet) került, a Középkori Magyar Történeti Tanszékről áthelyezték az Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékre, ahol előbb néhány hónapig tudományos főmunkatársként, majd 1981-től docensként dolgozott, immár újra teljes állású egyetemi oktatóként.

Kandidátusi fokozatát 1981-ben a Szentkorona-tan két világháború közötti történetének feltárásával szerezte meg, majd 1996-ban a Horthy-kori legitimizmusról szóló értekezéssel nyerte el a az MTA doktora címet, amit még ugyanebben az évben követett a professzori kinevezése is — ám ezúttal már egyetemünkön belüli harmadik állomáshelyére, a Történelem Segédtudományai Tanszékre. 1997–1999 között tanszékvezetőként irányította a nagy múltú katedra munkáját, egyebek mellett ő felelt a magyarországi egyetemi levéltárosképzésért, valamint az új- és jelenkori történeti muzeológus-képzésért is. Tanszékvezetői működése alatt került a Történelmi szakmódszertani szakcsoporthoz (mai nevén a Történelemtanári szakmódszertani csoport), amelynek 1986–1988 vezetője is volt. 2007-ben vonult nyugdíjba, ugyanebben az évben emeritált.

Szerepet vállalt az egyetemi és a kari vezetésben is: 1987–1989 között a Bölcsészettudományi Kar oktatási ügyekért felelős dékánhelyettese, 1989–1991 között pedig az ELTE oktatási rektorhelyettese volt, 1999–2007 között pedig a BTK Kari Tanácsának tagja a Történeti Tanszékcsoport, majd a Történeti Intézet képviseletében.

Tudományszervezői és vezetői munkásságát szeretett egyeteme 1991-ben Pro Universitate díjjal ismerte el, nyugdíjba vonulásakor pedig 2007-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki. Életre szóló barátság kötötte Glatz Ferenc, Izsák Lajos, Kállay István és Vargyai Gyula professzorhoz.

Személyében egyetemünk és karunk mellett elkötelezett tudós és tanár, a két világháború közötti eszmetörténet meghatározó kutatója, a 20. századi magyar oktatásügy históriájának egyik legkiválóbb ismerője távozott. Halála pótolhatatlan veszteség.

Emlékét megőrizzük.