Sorozatunk keretében neves ELTE-s diplomások válaszolnak az ELTE Alumni Központ kérdéseire, majd adják tovább a stafétát egy következő jeles alumnusnak. A stafétát ezúttal Bali János (BTK '97, '99) kulturális antropológus, habilitált egyetemi docens, az ELTE Tárgyi Néprajzi Tanszék vezetője, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet kutatási, stratégiai és koordinációs igazgatója kapta.
Gyerekként mi volt az első, szakmájához illő ténykedése pl. elvégzett kísérlete/megírt novellája/… stb.?
A néprajzi – kulturális antropológiai érdeklődésemhez köthető legelső emlékem és élményem még 6-7 éves koromhoz, tehát az 1970-es évek derekához kötődik, amikor is apám elvitt a híres vadász, utazó és útleíró, Molnár Gábor XII. kerületi lakására. Hogy honnan ismerte, nem tudom. Itt megtekinthettem az évtizedek óta vakon élő és író egykori vadász Amazóniából származó pipa és zsugorított fej gyűjteményét, amely lenyűgözött. Ez mégsem ingatta meg elképzelésemet, amely az egyetemi felvételig folyamatos volt, hogy történész vagy pedig régész szeretnék lenni.
Mi volt pályáján a legmeghatározóbb élménye?
Egyrészt biztosan az álláshelyekhez jutás, a kutatási ösztöndíjak, elismerések, kinevezések, előléptetések, a PhD fokozat és a habilitáció megszerzése, másrészt pedig a szakmámból fakadó közelség a terephez (interjú, résztvevő megfigyelés), melynek során mély barátságok alakultak ki köztem és hétköznapi emberek között. Az ő sorsukat megismerni, lélekben osztozni örömeikben és fájdalmaikban, ez felbecsülhetetlen élmény és tapasztalat. A legmeghatározóbb élményem ehhez a következő volt. Néprajz és kulturális antropológia szakos egyetemistaként sokat tanultunk az 1950-60-as évek átányi (dél-hevesi kistelepülés) kutatásáról, melyet kutatói (Fél Edit és Hofer Tamás) a világ legismertebb falujává tettek idegen nyelven megjelent monográfiáik által. Hofernek egyetemi tanítványa lehettem az 1990-es évek első felében. 2008-tól már egyetemi oktatóként és kutatóként magam is megismerhettem Átányt, az átányiakat, ahová volt tanítványommal, majd a Néprajzi Múzeum munkatársával, Máté Györggyel jártunk sok éven keresztül. Személyesen ismerhettük meg azokat a családokat és egyéneket, akik a fél évszázaddal korábbi kutatás résztvevői voltak. 2017-ben ünnepélyes keretek között együtt vehettük át az „Átány községért” díjat. A díjátadó felemelő élmény volt!
Mi okozza jelenlegi munkájának legnagyobb sikerélményét? Mik a legfőbb frusztrációi?
Nem érzékelek szélsőségeket. Sikerélmény, ha a magam mércéje szerint elvégeztem egy feladatot, határidőre megírtam egy jó színvonalú tanulmányt, megtartottam egy jól sikerült egyetemi órát stb. Negatív hangulatot ezek fordítottja okoz. A legnagyobb sikerélmények mégis azok, amikor valamilyen rejtett összefüggésre rájövök kutatásom során. Csak egy példát említenék. 2010 nyarán a néprajzos egyetemistákat – ahogy az szakunkon szokás – kötelező, egyhetes terepgyakorlatra vittük Hetés falvaiba. A kutatást szervező muzeológus (Kovács Zsuzsa, aki később nálam doktorált) pályázati pénzt nyert a Kádár-kockák kutatására. A kutatás során a kockaházak egy elterjedt, atipikus formájára lettem figyelmes, amelynek hátterében évtizedes gazdasági, társadalmi és kulturális folyamatok húzódtak meg. E felismerésből született öt évvel később egy szaktanulmány a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyvében, a Ház és Emberben. Tavaly pedig meglepetéssel vegyes büszkeséggel láttam, hogy a Skanzenben nyílt kockaház-kiállításon már hivatalos kifejezésként olvasható az általam alkotott „kentaur-ház” fogalma.
Ha az emberiség csak egy könyvet olvasna el az ön javaslatára, melyik lenne az?
A Szentírás, a Biblia. Esetleg a két kötetes Szentek élete. Azt gondolom, hogy ezt nem szükséges részletesebben magyaráznom.
Mi a kedvenc művészeti alkotása?
Bár többféle művészeti ág érdekel, így számomra Gaudi Sagrada Familia-ja vagy Juhász Ferenc Anyám című verse semmihez sem fogható remekmű, hozzám mégis inkább a film- és a zeneművészet áll a legközelebb. Előbbinél azok az alkotások okoznak maradandó élményt, amelyek órák, napok vagy hetek után is „bennem maradnak”. Fábri Zoltán Az ötödik pecsétjétől, Kusturica Cigányok idején át Spielberg Schindler listájáig vagy Tarkovszkíj Stalkeréig megannyi meghatározó filmélményem volt. Zenében alapvetően klasszikus muzsikát, Bach, Schubert és Liszt műveit hallgatom. A szóló zongorazene áll hozzám a legközelebb, Bach Godberg variációi, Schubert Impromtu-i, Liszt Dante-szonátája, Funérailles-e, II. magyar rapszódiája vagy a Transzcendens etűdökből a „Mazeppa” felülmúlhatatlan remekmű.
Mi inspirálja Önt munkája során?
Hogy az a munkám, ami a hivatásom és a hobbim is. Természetesen az ebből szerzett pénzbevétel is kellő motivációval bír, ezért aztán az ember néha túlvállalja magát, ha életének anyagi biztonságát kell megteremteni.
Hol és mikor szeretett volna inkább élni és dolgozni? - Melyik a kedvenc országa? / Melyik más kultúrát kedveli a legjobban?
A két kérdésre egyszerűbb együtt válaszolnom. Sohasem vonzott, hogy külföldön éljek és dolgozzak hosszabb ideig, ilyen szempontból a honvágy és a hazaszeretet mindig is erősebb volt bennem. Más országokra így mint turisztikai desztinációkra tudok csak tekinteni. A mediterrán életérzés és életmód természetesen közel áll hozzám, de jól éreztem magam Dániában is, ahol az 1994-es év tavaszi szemeszterét Tempus ösztöndíjjal töltöttem. Ahol még nem jártam, Európán kívül talán Argentínába mennék el egyszer, de az Egyesült Államokon átvezető régi 66-os út bérelt autóval történő bejárása is bakancslistámon van.
Mi jelenti Ön számára a kikapcsolódást?
A sakkozás, hiszen a BEAC igazolt versenysakkozója vagyok, a filmnézés, a zenehallgatás, a sétálás vagy biciklizés, a jó társaságban való beszélgetés egy-egy pohár bor társaságában. Igyekszem a családommal is minél többet tölteni, velük a minőségi idő megosztása fontos szempont. Ettől függetlenül, miután nagyon sok emberrel köt össze a mindennapi munkám (beszélek és beszélgetek), egyre lényegesebbé vált a hallgatás, a csönd és a belső gondolatok köré szerveződő „énidő”.
Milyen más területek érdekelték még szakterületén kívül?
Gyermekkoromban a történelem mellett a csillagászat és a zoológia is vonzott, mint megannyi kisgyermeket. Ez az egyetemi felvételire készüléshez vezető út során, az évek múlásával fokozatosan kikopott. Ma a szakmámban a társtudományok nyomon követése az elsődleges. Szabadidőmben pedig olyan tartalmakat követek nyomon, amelyekben fokozatosan „bennfentessé” válik az ember. Ez lehet az online sakk közvetítések vagy közéleti vitaműsorok fogyasztása. Vannak olyan területek, amelyhez nem ért az ember, de mégis „bennfentessé” válik és tátott szájjal követi nyomon, mint például Schiff András zongora mesterkurzusainak vagy a Tour de France kerékpárversenyének közvetítését.
Milyen körülmények között születtek legjobb és legihletettebb ötletei?
Egy atipikus esetet tudok említeni válaszként. Többször is alvás közben, (fél)álmomban jönnek a legfontosabb gondolatok és felismerések. Felébredve elgondolkodom, hogy relevánsak voltak-e ezek, majd a legtöbb esetben konstatálom, hogy igen. Ebből látszik, hogy egy „szellemi munkás”, egy kutató, a nap 24 órájában dolgozik, legalább is jár az agya egy kérdésen. PhD kutatásomban, a disszertációm megírása során legalább 7-8 lényeges gondolat született alvás közben.
Mi az, amit a nagyközönségnek feltétlenül tudnia kellene az Ön szakmájáról?
A néprajz és a kulturális antropológia olyan komplex, sokoldalú tudományszakok, hogy nem innen ragadnám meg a kérdést. Inkább úgy, ahogy ezt hallgatóimnak is többször javasoltam, gondolják át, hogy saját kutatási témájukat miképp tudják lefordítani a hétköznapi embereknek. Senkinek sem szabadna az „elefántcsont toronyban” ülnie, onnan ki kell lépni. Ha a Lehel téri vásárcsarnokban, a hentesnél állva, egy perc alatt nem tudom elmagyarázni Gizi néninek, hogy mi az értelme a kutatásomnak, az miért lehet érdekes a számára is, akkor komoly a baj. Érzékelhető egy (szak)politikai vita arról, hogy mely tudományszakok a fontosak, melyek azok, amelyek értéket termelnek. Nyilván, egy nemzeti tudományt (néprajz, irodalomtudomány, régészet, nyelvészet stb.) nem lehet ebből a szempontból versenyeztetni a műszaki- vagy az orvostudományokkal, ahol kézzelfogható az innováció, az iparban hasznosítható találmány. A humán- és társadalomtudományok általában közvetve, hosszabb időben fejtik ki társadalmi hatásaikat, míg a nemzeti kultúra és identitás építésében és megerősítésében élen járnak.
Mikor döntötte el, hogy az ELTE-re jelentkezik? Miért az ELTE-t választotta?
Édesanyám és édesapám az ELTE Bölcsészkarra járt az 1960-as évek második felében, itt ismerkedtek meg egymással. Ha mondhatom, az ELTE-nek, azon belül a Bölcsészkarnak köszönhetem az életemet. Ennél nagyobb motivációra és elköteleződésre sohasem volt szükségem. A felvételi közeledtével már csak az volt a kérdés, hogy a történelem mellé melyik szakpárt választom, végül a néprajzra esett a választásom, végül pedig ez lett a fő szakmai irányom az elmúlt harminc évben.
Egyetemi évei alatt ki volt a legmeghatározóbb személyiség, akivel megismerkedett?
Csak azokat említem, akik sajnos már nem élnek. A néprajz szakon ilyen tanáregyéniség volt Szilágyi Miklós és Kocsis Gyula, kulturális antropológián pedig Boglár Lajos és Hofer Tamás. Osztatlan képzésben írt szakdolgozatomat, majd az ebből kifejlődő, a Börzsöny-vidéki málnatermelésről elkészített PhD disszertációmat Sárkány Mihály vezette, akivel a mai napig baráti-kollegiális viszonyban vagyok. Gazdaságantropológiai érdeklődésem legfontosabb mentora ő volt. A nemzeti kultúra, identitás és szimbólumok több évtizedre visszanyúló kutatásaira eleinte Hofer Tamás, később a ma is aktív Kapitány-házaspár, Ágnes és Gábor hatott a leginkább.
ELTE Diplomája megszerzése után hogyan indult neki az életnek, álláskeresésnek? Ki/mi segítette karrierjét?
Szerencsém volt, mert az 1995 nyarán megszerzett néprajz szakos diplomámmal egyidőben megpályáztam az „ifjúsági ösztöndíjjal” járó segédtudományos besorolású állást és felvételt nyertem az MTA Néprajzi Kutatóintézetébe, ahol az év szeptember elsején álltam hivatalosan munkába. Azóta, immár 30 éve vagyok megszakítások nélkül közalkalmazott. 1996-tól, az akkor indult Néprajztudományi Doktori Iskola, továbbá az ehhez kapcsolódó órák térítettek vissza részben az ELTE-re, ahol a kulturális antropológia szak keretében is vállaltam tanári, óraadói munkát, így 1996 és 2006 között rendszeresen vezettem szemináriumokat és tartottam előadásokat. Végül, az ifjúsági ösztöndíj lejártával, 1999. szeptember 1-ével sikerült főállású tanársegédként az ELTE BTK Tárgyi Néprajzi Tanszékére kerülnöm. Példám talán annyiban általánosítható, hogy az optimális szakmai karrierhez szükséges a szerencse („jókor a jó helyen”), a tehetség és a munkabírás, illetve az ehhez köthető teljesítmény, a személyes kapcsolatok, aminek hátterében nem csupán szakmai, hanem személyes karakterjegyek is állnak. Nem tudom, hogy mennyiben voltam és vagyok tehetséges, nem tartom magam munkamániásnak sem, de tény, hogy szeretem az embereket, és igyekszem mind a kollégákkal, mind az egyetemi hallgatókkal is jó viszonyt ápolni.
Mik a jövőbeni szakmai tervei?
55 évesen már inkább a szakmai feladatok csökkentése a célom. Az ELTE főállású habilitált docens oktatójaként, tanszékvezetőjeként és egy doktori program vezetőjeként, továbbá a Nemzetstratégiai Kutatóintézet kutatási, stratégiai és koordinációs igazgatójaként vállalt munkáimra még rárakódnak a szakmai társadalmi szerepvállalásaim, a Magyar Néprajzi Társaság főtitkári, a Magyar Kulturális Antropológiai Társaság alelnöki tisztségei éppúgy, mint a KINCS Családtudományi Szakmai Kollégiumi vagy a Kulturális Örökség Szakbizottság tagságával járó feladatok. A többit nem sorolom. Aminek még valószínűleg „nekifutok”, az az ELTE egyetemi tanári kinevezésének és az MTA akadémiai doktori (DsC) fokozat megszerzésének elérése.
Mit üzen az ELTE jelenlegi hallgatóinak?
Élvezzék és gyönyörködjenek abban, amit tanulnak. Építkezzenek szakmájukban eltökéltséggel és örömmel. Ne csak a pénzt nézzék, hogy a diplomával hol és milyen körülmények között tudnak majd elhelyezkedni. Higgyék el, akiben megvan a tehetség és a motiváció, az biztosan hozzájut ezekhez a lehetőségekhez. A tudományszakhoz, saját kutatásukhoz ne öncélúan közeledjenek, hanem azzal a szilárd meggyőződéssel, hogy azáltal jobb és szebb lesz a világ. Végül is minden tudomány mozgatórugója ez kell, hogy legyen. Vannak tudományok, amelyek az egész emberiség javát szolgálják, vannak, amelyek egy nemzeti közösséget vagy egy lokális közösséget (pl. helytörténet), de a lényeg ugyanaz. Ez pedig olyan lehetőség és kötelesség, amelyet feltétlenül meg kell, hogy becsüljenek.
Kinek adná tovább szívesen az Alumni Stafétát?
Az ELTE PPK-hoz kötődő, a neveléstudomány egyik legnagyobb hazai szaktekintélyének, a 80. születésnapja alkalmából nemrég köszöntött Kraiciné Szokoly Máriának, címzetes egyetemi docensnek adnám át a Stafétát.
Megjegyzések0
Nincs jogosultsága a megtekintéshez, illetve megjegyzés írásához. Kérjük, jelentkezzen be.
Javasolt cikkek
